Kálvária

A barnagi Kálvária Veszprém megye legrégebbi, számos archaikus vonást őrző keresztútja: valóságos ritkaság a szakrális építmények sorában, és egyben a település kiemelkedő műemléke. A kálvária a falun kívül, a határ északkeleti részén található.

A katolikus templom mögött induló dűlőút jobb oldalán áll az indítókápolna, bal felől követi egymást 3 stáció, majd a temetőbe kanyarodó gyalogút mellett további 4 keresztúti állomás. Az együttest a temető melletti ligetes dombon álló kápolna zárja le. A 18. századtól napjainkig ezt a területet szántóként hasznosítják, míg a Kálvária-hegy alatt temetőt nyitottak. A Barnagon már a 18. század első felében állítottak 3 keresztet a Megváltó halálának emlékére. Első írásos említését az 1760-ban kelt egyházlátogatási jegyzőkönyvből ismerjük, miszerint Krisztust és a két latort ábrázoló háromkeresztes kálvária részben az egyház, részben jámbor alapítványból, részben a hívek felajánlásából létesült. Az állítás költségeire és a szobrászra akkor már nem emlékeztek, de a feljegyzések szerint tanult mester készítette. A kidolgozás elegáns és szép voltára tekintettel akkori értékét 20 forintra becsülték. Az első hármaskereszt az egyház, jámbor alapítvány támogatásából és a hívek felajánlásából létesült. A keresztút bővítésére a század végén került sor. 1795-ben Henn János barnagi lakos kérte az egyházmegyét, hogy engesztelésből hét stációt és egy kápolnát építhessenek falujuk határában. Bár a megyés püspök engedélye nélkül, de 1798-ra megépült nyolc stáció és egy kápolna, melyet Hajas István veszprémi plébános áldott meg. 1798-ban elkészült bővítését barnagi családok és személyek biztosították.

A keresztút indításánál – még az első stáció előtt – a Fájdalmas Anya szobra állt. Ezt követte a hét stáció, melyben festett faszobrok jelenítették meg a szenvedés történetét. Állapotukat már ekkor rossznak ítélték, mert ismeretlen gyerekek megcsonkították. Mivel javításukra a környéken faragó mesterségben járatos embert nem találtak, az alapítók a szobrokat elvitték és biztonságba helyezték és a keresztúti állomások falára a szobor-jeleneteket festették. A kápolnával és a stációk szobraival egy időben készülhetett a szent sír felett elhelyezett Piéta szobor is. Az 1846. évi egyházlátogatás szerint az alapítók örökösei is vállalták a fenntartás terhét. A kálvária az 1846-os egyházlátogatás idején már javításra szorult, de „a tűz által [1840] károsított s mind házaik, mind a templom felépítési kiadásaival majdnem tönkrejutott szegények még most nem bírják kiigazítani.” 1913-ban az Alapítványi Hivatal pénztárában a barnagi kálváriaalap betétkönyvében 858 korona 81 fillér kamatozott. Az esedékes felújításokat ebből fedezték.

A második világháború után a hívők pénzt adtak össze a kálvária fenntartására. A stációk állapotának romlását – bár fenntartásukra családok kötelezték magukat – már lassítani sem tudták. A tönkrement falfestmények helyére festett bádogképeket erősítettek, a tetőzet fazsindelyét időnként kicserélték. Az 1960-as évekre a stációkápolnák olyan rossz állapotba kerültek, hogy a barnagi katolikus egyházközség képviselőtestülete kérte a lebontás engedélyezését. Szerencsére az Országos Műemlékügyi Felügyelőség védelmébe vette ezt az értékes műemlék-együttest. A Kálvária felújítását a 2002-ben alakult Német Kisebbségi Önkormányzat kezdeményezte. A stációk és a főkápolna 2003 és 2012 között újult meg a kisebbségi önkormányzat saját forrása és az általa elnyert megyei és állami támogatások, ill. helybeli adományok által. A ma álló hét stációt Somogyi Győző Kossuth-díjas festőművész képei díszítik.