Szent Mauríciusz Monostor

A már az őskorban is lakott bakonybéli völgyben Szent István, első királyunk alapított szerzetesi közösséget 1018-ban.
A Bajorországból érkező Szent Günter, aki Gizella révén a király rokona volt, remeteközösséget hívott életre: a völgyben kunyhókban és barlangokban élő szerzetesek mindennapjait az imádság és a munka, a magány és a találkozások ritmusa alakította.
Ehhez a közösséghez csatlakozott később, 1023 körül a Velencéből érkezett Szent Gellért is, aki hét évet töltött a monostorban.

Alapítóink lelkületéről és a hely szelleméről egyaránt sokat mond el a legendarészlet, mely szerint a Szentkútnál imádkozó, olvasó Gellért kunyhójába előbb egy szarvasborjú, utóbb pedig egy farkas költözött, s a szent közelében az állatok békességben éltek együtt: Bakonybél kezdettől fogva a békesség, a kiengesztelődés helye, a csendes belső úton megtalált harmónia, lelki integritás közvetítője.
Az alapítók Szent Mauríciuszt választották védőszentül: egy római katonaszentet, aki több ezer társával együtt a 3. század végén szenvedett vértanúhalált, mert nem volt hajlandó ártatlan keresztényeket üldözni. Kultusza a középkori Európában a lovagi eszménnyel és a császárság hatalmával kapcsolódott össze.

István király és Gizella bőséges adományokkal gazdagították a monostort, a birtokok főleg a történelmi Magyarország észak-nyugati részén terültek el, de olyan messzi területek is a Szent Mauríciusz Monostorhoz tartoztak, mint az Arad melletti ménesi borvidék Makra hegye.
Az árpád-házi királyok később még tovább növelték a monostor birtokait, különösen Szent László, akinek összeíró levele az egyik legfontosabb középkori forrásunk.
A hiteles helyként is működő, nagy befolyású monostor az évszázadok során sok birtokát elveszítette, s a többi bencés közösséghez hasonlóan a kommenda rendszer idején hanyatlásnak indult.
A török kor beköszönte lezárt egy korszakot, a szerzetesek a többször kifosztott monostort 1534 körül hagyták el.

18-19. század
1693-ban Göncz Celesztin, pannonhalmi szerzetes lett Bakonybél apátja. Ővele kezdődött az újraalapítás több évtizedes folyamata, melyet utódai vittek tovább. Az 1720-as években zajló betelepítésnek köszönhetően megszületett az újkori Bakonybél község, a monostor barokk épületegyüttese pedig 1754-re lett teljesen kész. Ebből az időből származik a templom és legfontosabb berendezései. Az újrainduló közösség fejlődését azonban derékba törte a felvilágosodás eszméit megvalósítani igyekvő II. József, aki 1786-ban feloszlatta a bencés rendet Magyarországon.
A rend újraindulását 1802-ben engedélyezte I. Ferenc császár, aki a Benedek-rendi szerzetesekre gimnáziumi, oktatói munkát bízott. A nyugat-magyarországi rangos gimnáziumokat működtető szerzetesek életén súlypontja a városba helyeződött át, a Bakonybélhez hasonló vidéki monostorok önállóságukat és jelentőségüket is elveszítették.
Mégis kivételesen pezsgő időszak adatott a monostor életében a reformkorban.
A szabadságharc és az azt követő idők meghatározó apát-egyénisége Sárkány Miklós (1845-1891) volt. Hosszú szolgálata alatt sokat tett a monostor gazdasági fejlődésért, ő létesítette többek között a bakonybéli kőedény-gyárat.

20. század
Az egyre inkább tanító renddé váló magyar bencésség életében Bakonybél jelentősége leginkább a monostorhoz tartozó birtokok javadalmában és a nyugdíjas éveikre ide kerülő idős szerzetesek elhelyezésében ragadható meg a 20. század első felében.
A II. világháború pusztítása után a pártállam kiépülésének folyamata a szerzetesrendek feloszlatását hozta magával. 1950-ben a történelemben immár harmadszor kellett a szerzeteseknek elhagyniuk a monostort.
Az üresen álló épületbe pár nappal később apácákat internáltak, akik a később szociális otthonnak nevezett intézmény lakóiként éltek enyhülő kontroll alatt az ősi falak között egészen a rendszerváltásig.

A visszakapott épületbe 1998-ban térhettek vissza a szerzetesek. Sok küzdelem árán, sok jó szándéknak, egyházi, állami és uniós támogatásnak köszönhetően mára jobbára felújított, megszépült környezetben élhetjük életünket Szent Benedek szellemében, az imádság és munka ősi életformájában.