Zichy Mihály Emlékmúzeum

A műemléki védelmet élvező kúria – Zichy Mihály szülőháza – építésének idejét illetően a források többféle dátumot említenek: az 1820-as, 1830-as éveket, illetve a 19. század második felét. Minden bizonnyal több periódusban épült, az első épületet 1880-ban bővítették ki a műteremmel. Parkja természetvédelmi terület.

A házban éltek Zichy Mihály szülei és a testvére. Miután a festő visszatért Oroszországból, négy gyermeke és a felesége is itt töltötte a nyarakat, télre pedig a fővárosba költöztek. Akkoriban pezsgő élet folyt a településen és a birtokon. Cselédházak, istálló és kocsiszín épült a kúria mellé, a család ellátását külső és belső személyzet biztosította.

A múzeumot a festő születésének századik évfordulója alkalmából, 1927-ben alapította unokája, Zichy Mária Alexandra és a férje, Csicsery-Rónay István. A múzeum anyagának megmentésében és kiállításainak rendezésében döntő szerepe volt Bényi László festőművésznek. A kiállítást 1979-ben nyitották meg, majd felújítva, átrendezve 1992-ben adta át Göncz Árpád köztársasági elnök és Bényi László.

A kiállításban látható bútorok eredetiek, a Zichy család őrizte meg őket. A tárlat anyaga nyolc teremben látható, részben a művész festményeit, rajzait, illetve életének tárgyait, dokumentumait, valamint gyűjteményét (grúz szoba, fegyverek, sámánruha) mutatja be. A 4000 kötetes családi könyvtár legnagyobb része német és latin nyelvű kötetekből áll.

Zichy Mihály (Zala, 1827 – Szentpétervár, 1906) Pesten, a velencei származású Marastoni Jakab magániskolájában kezdett festeni, majd Bécsbe költözött, ahol jogi tanulmányai mellett a neves bécsi festő, Ferdinand Georg Waldmüller magántanítványa lett. Alig húszévesen, 1847-ben került Oroszországba, ahol bécsi mestere ajánlásával Szentpéterváron a cár öccse, Mihály nagyherceg lányának lett rajztanára. 1853-tól kapott uralkodói megbízásokat, 1858-ban az Orosz Művészeti Akadémia tagja lett, 1859-ben nyerte el az udvari művész rangját. Bár idejének nagy részét hazájától távol töltötte, rövid időszakokra vissza-visszatért szülőfalujába. 1874 és 1881 között Párizsban élt, az 1878-as világkiállításra festette meg sokat vitatott festményét, A rombolás géniuszának diadala címmel.

Párizsi és újabb szentpétervári tartózkodása között Bécsben és Velencében időzött, majd az akkor Tifliszként ismert Tbiliszibe, Grúzia fővárosába és a Kaukázus hegyei közé utazott.

1883-tól ismét Szentpéterváron élt és alkotott, irodalmi művek illusztrációinak sorát készítette el. A cár uralkodásának eseményeit, így utazásait is dokumentálta rajzain. 1906 februárjában Szentpéterváron halt meg.

„Bármelyik rajzát nézzük, mindenünnen a csodálatosan objektív, kitűnő látású, boszorkányos technikájú, de a dolgokon kívül álló ember kézjegye bukkan elő.” Bálint Aladár, Nyugat, 1913. 24. szám