Lugos Emlékhely

A helyet és környékét a múltban Lugosnak nevezték. Története az Árpádok koráig nyúlik vissza. 1181-ben III. Béla király az ország határvidékén fekvő Lugos birtokot a Gatal nemzetségbeli Gergelynek adományozta. Gatal nembeli „Nagy” Gergely és utódai, az ivánci Ajakosok a Lugospatak völgyében hét falut alapítottak: Németlugost (Németfalu), Szentmártonfalvát, Lugosvásárhelyt, Mikefalvát, Cenkmolnát, Alsólugost és Felsőlugost.

A virágzó állapotnak a törökök 1588. évi támadása vetett véget. A lakosok elmenekültek, az elpusztított falvak helyét erdő verte fel. A török kiűzése után az új földesurak, a Sigrayak megpróbálták életre kelteni a pusztává lett településeket. Németfalu és Lugos az Ivánci uradalom majorjai lettek. Az itteni major szarvasmarha- és juhállományának ellátására a Lugos-völgye hatalmas területű erdei legelői szolgáltak. Később az országút mellett épített csárdájáról vált ismertté Lugos.

A századforduló táján érte el a lélekszám a tetőpontot, közel ötvenen éltek itt: a korcsmáros, a majorgazda, a két béres, a három ostoros, a gulyás, a szénégetők és családjaik. 1922 nyarán a gróf Sigray Antal által támogatott nyugat-magyarországi felkelők déli csoportjának gyülekező helye volt. Innen indult ki a trianoni békediktátum során az Ausztriához csatolt területek visszaszerzésére indított utolsó fegyveres felkelés. A csapatot Apáthy László százados, a Lajtabánság kormányzótanács volt elnöke vezette. 1950-ben a majort végleg felszámolták a „külterületi lakóhelyek”-et a hatóságok megszüntették.

Lugost 2007. július 21-én a Nyugat-magyarországi felkelés emlékhelyévé avatta Ivánc és Viszák közössége.