Páratlan gazdagságú, hatalmas műegyüttest felölelő, több mint hat évtizedes munkásságot átfogó életművet épített fel Nagy Sándor szobrászművész. Az 1923-ban született, s kilencvennégy esztendős korában, 2017-ben elhunyt alkotó nem akármilyen szobrász-sorsot tudhatott magának: életútja nyírségi szegényparaszti környezetből indult, s munkássága az 1950-es évektől a 2010-es évek derekáig Budapesten bontakozott ki.
Az embert és művészt próbáló évtizedek során Nagy Sándor a klasszikus szobrászati hagyományokhoz kapcsolódva elsősorban követ faragva vált a XX. századi magyar szobrászat egyik legeredetibb szemléletű alkotójává; az archaikus idolok és a görög klasszikus ideák igézetében, a reneszánsz mesterek fantasztikus mesterségbeli tudásával, megalkotott műveivel a szobrászat évezredes figuraközpontúságát, és mégsem unalmasan, mégsem másolva-reprodukálva fogalmazta meg mondandóját; hallatlanul korszerű, hiteles, sokatmondó, anyagszerűségekben tündöklő művekkel gazdagította a magyar művészetet.
A megrendelésre készített, az ország különböző településein, köztéren álló kompozíciók mellet a Nagy Sándor-életmű legfontosabb műegyüttesének alkotóelemeivé azok a kő-kisplasztikák, középméretű és életnagyságú alakokat megjelenítő kőszobrok emelkedtek, amelyeket a művész szuverén szobrászi programja szellemében, belső művészi megrendelésre készített. Nem nehéz megtalálni a szobrászi hagyományban e plasztikai európai, kárpát-medencei helyét: abban a körben, ott, ahol szellemi mestere, Medgyessy Ferenc erőteljes, plebejus ihletettségű, nyersen harmonikus formaadású szobrászata kiteljesedett. Ebből eredően Nagy Sándor kizárólagos szobrászati médiuma az emberi alak: az álló, az ülő, a fekvő, a néha összekuporodó férfi és női test volt.
Az alakok idolszerűek, sohasem egyénítettek: a testek zártak, súlyosak és már-már a nyersség határait fenyegetőn rusztikusak, minden részletezést kerülők: csak néhány, a felületbe karcolt jelzésszerű vonal, egy-egy szelíd domborulat vagy bevágás, anyaghangsúly vagy tömeghiány jelzi a testtájékokat. A megbontatlan kemény kő: a mészkő, a gránit, a bazalt, az andezit, a márvány áttöretlen anyaga, a tömegek váltakozása, a tömegkapcsolások által élesztett ritmus, az elvékonyodások és a kiterjedések ütemjátéka, az inkább lapszerűvé nyújtott, mint testesedő forma az általánosítások, az egyediségektől való elvonatkoztatások auráját vonja a művek köré, amely a szobor-téma állandósága, az ismétlődő alak-forma ellenére hallatlanul változatos és sokszínű plasztikai világot tár fel.
Metaforikus jelentőségű és értelmű is lehet Nagy Sándor szobrainak szépséges nyersesége, töredezettsége, esetenkénti kimunkálatlansága, vagy alig-megmunkáltsága: műveit szemlélve tanúi lehetünk a formátlanságból formálódó forma fájdalmas megszületésének, a durvaságok és nyerseségek által hordozott szépségek felcsillanásának. Fenségesség, méltóság, őserő, tragikum, fájdalom, nyerseség, torzó-talán e jelzők és fogalmak, és az e jelzők és fogalmak hordozta tartalmak jellemzik legpontosabban a Nagy Sándor szobrai által megragadott mű-világot.
Hozzászólások
Ehhez a látnivalóhoz még
nem érkezett hozzászólás.
Az embert és művészt próbáló évtizedek során Nagy Sándor a klasszikus szobrászati hagyományokhoz kapcsolódva elsősorban követ faragva vált a XX. századi magyar szobrászat egyik legeredetibb szemléletű alkotójává; az archaikus idolok és a görög klasszikus ideák igézetében, a reneszánsz mesterek fantasztikus mesterségbeli tudásával, megalkotott műveivel a szobrászat évezredes figuraközpontúságát, és mégsem unalmasan, mégsem másolva-reprodukálva fogalmazta meg mondandóját; hallatlanul korszerű, hiteles, sokatmondó, anyagszerűségekben tündöklő művekkel gazdagította a magyar művészetet.
A megrendelésre készített, az ország különböző településein, köztéren álló kompozíciók mellet a Nagy Sándor-életmű legfontosabb műegyüttesének alkotóelemeivé azok a kő-kisplasztikák, középméretű és életnagyságú alakokat megjelenítő kőszobrok emelkedtek, amelyeket a művész szuverén szobrászi programja szellemében, belső művészi megrendelésre készített. Nem nehéz megtalálni a szobrászi hagyományban e plasztikai európai, kárpát-medencei helyét: abban a körben, ott, ahol szellemi mestere, Medgyessy Ferenc erőteljes, plebejus ihletettségű, nyersen harmonikus formaadású szobrászata kiteljesedett. Ebből eredően Nagy Sándor kizárólagos szobrászati médiuma az emberi alak: az álló, az ülő, a fekvő, a néha összekuporodó férfi és női test volt.
Az alakok idolszerűek, sohasem egyénítettek: a testek zártak, súlyosak és már-már a nyersség határait fenyegetőn rusztikusak, minden részletezést kerülők: csak néhány, a felületbe karcolt jelzésszerű vonal, egy-egy szelíd domborulat vagy bevágás, anyaghangsúly vagy tömeghiány jelzi a testtájékokat. A megbontatlan kemény kő: a mészkő, a gránit, a bazalt, az andezit, a márvány áttöretlen anyaga, a tömegek váltakozása, a tömegkapcsolások által élesztett ritmus, az elvékonyodások és a kiterjedések ütemjátéka, az inkább lapszerűvé nyújtott, mint testesedő forma az általánosítások, az egyediségektől való elvonatkoztatások auráját vonja a művek köré, amely a szobor-téma állandósága, az ismétlődő alak-forma ellenére hallatlanul változatos és sokszínű plasztikai világot tár fel.
Metaforikus jelentőségű és értelmű is lehet Nagy Sándor szobrainak szépséges nyersesége, töredezettsége, esetenkénti kimunkálatlansága, vagy alig-megmunkáltsága: műveit szemlélve tanúi lehetünk a formátlanságból formálódó forma fájdalmas megszületésének, a durvaságok és nyerseségek által hordozott szépségek felcsillanásának. Fenségesség, méltóság, őserő, tragikum, fájdalom, nyerseség, torzó-talán e jelzők és fogalmak, és az e jelzők és fogalmak hordozta tartalmak jellemzik legpontosabban a Nagy Sándor szobrai által megragadott mű-világot.