Tereskei Nagyboldogasszony templom

A Tereske név szláv eredetű, melynek magyar jelentése: tuskós, szőlőtőkés hegy. Tereske – későbbi források által a bencés rendhez tartozónak mondott – apátságának első említése a Váradi Regestrumban található. Ebből kiderül, hogy 1219-ben már egy – meg nem nevezett rendhez tartozó – monostor működött Tereskén. Alapításának dátuma, illetve az alapító személye nem ismert. A 13. század során többször is említik az apátság Vadkert és Szátok melletti – azaz közvetlen közelében fekvő – birtokait.

A 14. század végéről két írott forrás ismert: 1383-ban ugyancsak egy határjárás kapcsán írnak le egy, a monostorhoz tartozó területet, majd néhány évvel később, 1390-ben, Miklós tereskei apát tűnik fel egy oklevélben. A monostor a 15. század második felébenbukkan fel ismét a forrásokban: 1467-ben, II. Pál pápa egy oklevelében meghagyja János tereskei apátnak, hogy Albert bozóki préposttal együtt gondoskodjanak az elpusztult szécsényi ferences kolostor újjáépítéséről, és a szerzeteseknek való visszaadásáról.

Néhány évvel későbbről, 1485-ből fennmaradt egy, a Szentszéktől érkezett dokumentum, amely válasz Bajoni István korábbi folyamodványára. Ebből tudható, hogy Bajoni a tereskei Szűz Mária tiszteletére szentelt monostort – amelyet commendaként bírt – újjáépíttette, de időközben tűz ütött ki, így további munkálatok váltak szükségessé. E forrás több szempontból is kiemelt figyelmet érdemel: egyrészt ez az egyetlen, amely az apátság templomának épületére vonatkozó információt tartalmaz, másrészt ekkor említik először, hogy a monostort Szűz Mária tiszteletére szentelték. Egy, a váci káptalan által 1493. április 2-án kiadott oklevélben Bajoni még a monostor commendatoraként szerepelt.

Később azonban – ismeretlen okból és időpontban – elveszítette ezt a tisztséget, aminek következtében az épülettel és javaival II. Ulászló rendelkezett. A király egy keltezetlen oklevelében a szerzetesek által elhagyott, és commendator nélküli apátságot minden tartozékával az Esztergom-szigeti bencés apácáknak adományozta. A rendelkezést II. Gyula pápa 1508-ban erősítette meg. Ebből az időből két arra vonatkozó forrás is ismert – 1506-ból, illetve 1508-ból, – hogy Werbőczy István Dednek puszta tulajdonosa, amely terület korábban a tereskei monostorhoz tartozhatott.

Ugyanakkor 1536-ban egy szomszédos terület tulajdonoscseréje kapcsán bukkan fel Tereske és Apácafalva, ahol a forrás szerint még ekkor is birtokosok az Esztergom-szigeti apácák. Nógrád megye néhány évvel későbbi, 1542. évi adóösszeírásában azonban már azt olvashatjuk, hogy „Tereske olim monialium nunc domini Balassa”, illetve „Apacza olim earundem nunc d. Balassa,” azaz az apácák mindkét egykori birtoka már Balassi Menyhérté. Néhány évvel később, 1549-ben Tereskén az esztergomi érseket, Apácafalva esetében pedig ismét az Esztergom-szigeti bencés apácákat nevezi meg birtokosként egy adóösszeírás.

Mindeközben az oszmán-török hódítás Nógrád vármegye területét is elérte, s legkésőbb 1548-ra Tereske is biztosan a hódoltság területén feküdt. Látható, hogy az egykori apátság jelenleg tárgyalt középkor végi építéstörténete szempontjából különös figyelmet érdemlő 15. század végi, 16. század eleji időszak meglehetősen összetett képet mutat. A falu ezután a 16. századi török adóösszeírásokban többször felbukkan a nógrádi szandzsák részeként. A század végén, a tizenötéves háború során a területet visszafoglalták ugyan, azonban lényegében továbbra is a török fennhatóság és a folyamatos betörések voltak jellemzőek a vidékre – egészen a valamikor a 17. század utolsó évtizedeiben bekövetkezett végleges felszabadulásig.

Régészeti kutatások Tereskén
Amint fentebb már esett róla szó, a templom a 20. század második felében megindult műemléki helyreállítás kezdetéig egy igen jellegtelen épület képét mutatta, következésképpen a művészettörténeti-régészeti kutatást kevéssé érdekelte, inkább történeti munkákban találkozunk az elpusztult tereskei apátság említésével. A ma is álló templomépület megítélésében voltaképpen egy, a térséget 1951-ben megrázó földrengés hozott fordulatot: Patay Pál a nevezett évben járt a helyszínen, s a következőket írta jelentésében:

„Bár eredeti alakjából nagy mértékben kiforgatták [a templomot], több átépítés jól felfedezhető rajta, különösen, hogy az idei [1951] február havi földrengés következtében a vakolat több helyen lepergett a falról.”

A Magyarország Műemléki Topográfiája sorozat Nógrád megyei, 1954-ben megjelent kötetéből arra következtethetünk, hogy a hajó déli oldalának nagy gótikus ablakai már ekkoriban láthatóvá váltak. A műemléki topográfiai kötet leírása – érthető módon – az egyetlen akkoriban középkorinak vélt részletre, a pasztofóriumra koncentrált, amelyet tévedésből átmeszelt vörösmárványból valónak tartott. Nem sokkal ezután fény derült rá, hogy az épület sokkal több középkori részletet őriz, mint azt korábban gondolták.

A templom – időközben műemléki helyreállítássá váló – felújítása 1961 nyarán kezdődött az akkori tereskei plébános, Pálos Frigyes irányításával. A szentélyben előkerült korábbi falmaradványok miatt az Országos Műemléki Felügyelőséget is értesítették. A hivatal 1962 márciusában a helyszínre küldte Kozák Károlyt, aki megszakításokkal ugyan, de körülbelül egy évtizeden át kutatott itt. 1962-ben a szentélyben, majd 1964-ben a hajó területén zajlottak a munkálatok. 1963-ban megkezdődött a vakolat leverése a külső homlokzatokon, ezt követően 1965-ben az egykori kriptában végeztek szintsüllyesztést, illetve megindult az épületen kívüli kutatás is a 19. században lebontott nyugati toronypár megtalálásának céljából.

1967-ben a templomtól délre eső területen kutattak, ahol kis mélységben jelentkeztek az egykori kolostor épületeinek falmaradványai. 1969–1973 között a hajó és a szentély utólagos bélésfalait bontották el, majd az ezek alatt megtalált középkori freskók restaurálása zajlott. Ezt követően már csak egyetlen kisebb régészeti kutatás folyt a területen: 1974-ben egy, a templomtól délre található sírt tárt fel Kozák Károly. Munkájának eredményeit azonban nem publikálta, csupán rövid jelentések láttak napvilágot a Régészeti Füzetek hasábjain.

Az ásató régésszel ellentétben az említett egykori plébános, Pálos Frigyes, 2000-ben monográfiát jelentetett meg a templomról. Az ásatási dokumentáció, valamint Pálos Frigyes munkájának áttekintése és értékelése után elmondható, hogy öt építési periódus különíthető el teljes bizonyossággal. A templom legkorábbi, első periódusában egy egyhajós, torony nélküli épület lehetett, egyenes záródású szentéllyel. Alaprajzi, illetve építéstechnikai jellegzetességei miatt felépülte a 12. század közepe tájára tehető.

A következő periódusban épült a nyugati homlokzaton két, a hajó mellett elhelyezkedő torony, valamint a templomtól délre található területen ekkor emelték a kolostor épületeit. E második periódusú építkezés jó eséllyel a 12. század végén, a 13. század elején történhetett. Ezt követően úgy tűnik, sokáig nem történt olyan beavatkozás a templomon, amelynek jelentős nyoma lenne a ma álló épületen. A következő, harmadik építési szakasz Bajoni István commendatorságához, azaz hozzávetőleg az 1485–1508 közötti időszakhoz köthető. Ekkor jelentős átalakítások történtek: átépítették és boltozattal látták el a szentélyt, amely így elnyerte a mai, a hajóval egyező szélességű formáját, valamint ezzel összefüggésben áthelyezték a diadalívet és átszervezték a nyílások rendszerét a déli oldalon.

A következő, negyedik építési fázis nem sokkal ezután – talán még a 16. század első felében – történhetett. Ekkor a szentély északi oldalára sekrestyét, valamint egy támpillért emeltek. A templomot ezt követően nem bővítették további épületrészekkel, csak két újabb, a szentély délkeleti sarkához illesztett támpillérrel látták el, ezek felépülte köthető az ötödik periódushoz. Kozák Károly megfigyelései szerint ezekkel egykorú volt az a bélésfal, amelyet a hajóban, illetve a szentélyben a helyreállítás során elbontottak, és amelyeken a vakolatba karcolva több, e periódust keltező évszám volt megtalálható – a legkorábbi 1619-ből. A templom újkori történetéből kiemelendő, hogy a nyugati toronypár 1847-ben kezdődött elbontását követően 1852-re alakult ki a ma is látható, egytornyos nyugati homlokzat.

A szentély egykori boltozata
A templom épületében és környezetében végzett kutatások során nagy mennyiségű kőfaragvány került elő: a ma altemplomként funkcionáló egykori kriptában összesen mintegy 150 töredéket tárolnak. Ezek közül körülbelül 120 köthető a jelenleg tárgyalt harmadik periódushoz, tehát láthatóan az anyag nagy része e korból származik. A legnagyobb számban a szentély egykori lezárását jelentő boltozati bordatöredékek maradtak ránk, azonban több egyéb kőfaragvány, például nyíláskeret-töredékek, hevederborda-töredékek, illetve mérműtöredékek is e korszakhoz köthetők.

A kőfaragványok kivétel nélkül a templom műemléki helyreállításához kapcsolódó falkutatási és ásatási munkák során kerültek elő. Kozák Károly csak egy helyen utal rá, hogy a hajó akkor még álló bélésfalában másodlagosan beépített gótikus köveket figyeltek meg. Pálos Frigyes könyvében néhány, mára elveszett reneszánsz stílusú faragvánnyal – egy tojásléces párkánytöredék, egy párkány szimarészlete, valamint egy balusztertöredék – kapcsolatban azt írja, a „feltöltődött padozat alól” kerültek elő. Egyéb töredékek másodlagos helyzetben voltak beépítve a templomban, írja Pálos Frigyes. Szintén az egykori plébános munkájából tudható, hogy a bélésfalak mellett az egykori kriptában is volt – ugyancsak másodlagosan befalazva – néhány bordatöredék. Az említett, mintegy 120 késő középkori kőfaragvány közül 96 darab egyértelműen ugyanazon bordás boltozat elemeként volt meghatározható.

Ez az elpusztult boltozat minden bizonnyal eredetileg a templom kibővített szentélyében szolgált a tér lefedésére. A 96 mészkőből való töredék nagy részét a boltozat alapelemeit jelentő egyszerű bordatöredékek alkotják, de szerencsés módon három darab hármas csomópont, és egy zárókő is előkerült. Ezek, valamint annak a térnek ismeretében, amelynek lefedésére szolgált, nagy biztonsággal rekonstruálható az egykori bordás csillagboltozat formája. A templom mai állapota XIX. századi átépítés eredménye. Oltárai közül az egyiket Althan bíboros (váci püspök 1718-1734) ajándékozta, a másikat pedig a Frideczky család. A templomot 1725-ben, 1788-ban, 1847-ben és 1896-ban renoválták. Legutóbbi restaurálása alkalmával, mely 1961-től 1974-ig tartott, megtörtént a teljes műemléki helyreállítása, Pálos Frigyes akkori plébános műértő gondoskodásával. Ekkor került elő a hajó bal oldalán lévő hatalmas Szent László-freskó. Az eredeti jelenet a XIV. sz. második felében készült. A XV. sz. végi bővítéskor megsemmisült kezdőjelenetet a korábbi részekhez csatlakozva újra megfestették az üldözés jelenetéig. Ez a rész egy ablak nyitása miatt a várjelenet kivételével elpusztult, illetve megsérült. Ez az ország legnagyobb Szent László-freskója.

Plébániája a török hódoltság alatt szűnt meg. A török hódoltság után Tereske Romhány filiája volt. 1945-ben vált el az anyaegyháztól, s 1952-től vannak plébánosai. A plébánia háza, mely egykor harangozóház volt, 1860 körül épült, melyet ugyancsak 1970-72. években renováltak. Filiája volt Szátok 1960-tól 1970-ig, majd 1987-tól ezt ismét Tereskéhez csatolták. A templom titulusa: Nagyboldogasszony. Az egyházközség elemi iskolát is fenntartott, 1943-ban a tanerők száma 3 fő volt. A község szülötte volt a híres bencés tudós, a magyar liturgikus élet megújítója: Szunyogh Xavér Ferenc OSB., az altemplomban nyugszik. A bejárattól jobbra szűk, sötét lépcső vezet le a templom legrégebbi részébe, az altemplomba. Jelenleg kőtárként funkcionál a felújításra váró helyiség, amelyből egy hosszú föld alatti folyosó nyílik.