„Legyen ez az emlék is templom, temploma a honszerelem, szabadság és testvériség nagy eszméinek, melyhez nemzeti ünnepeinken elzarándokolunk, hogy mint az Isten házának tömjén füstje felemeli lelkünket a föld porából a magasságos ég felé, hogy mint a hegy csúcsának tiszta levegője a portól, hőségtől tikkadt vándor testét felfrissíti, megtöltse szívünket éltető hittel, reménnyel, lelkesedéssel, agyunkat új erővel a munkára, melynek célja a haza javainak, erejének, boldogságának gyarapítása.”
E fennkölt szavakkal övezve adta át éppen egy évszázaddal ezelőtt a város ünneplő közönségének és a megjelent országos potentátoknak dr. Küry Albert alispán és gróf Almásy Imre főispán a mögöttünk álló, Radnai Béla szobrászművész által készített impozáns emlékművet. Szolnokiak lévén, mindannyian tudjuk, az egykori szolnoki vár területén, a Zagyva folyó torkolatánál álló, az olaszországi Carrara településen, az ottani márványból faragott szoborkompozíció az 1849. március 5-i dicsőséges szolnoki ütközet honvéd hőseinek állít patetikus emléket.
Egy évszázaddal ezelőtt az indóháztól a művésztelepig kilobogózott, ünnepi díszbe öltözött város méltó módon és büszkén avatta fel új, a település történetében oly kiemelkedő eseménynek emléket állító többalakos szoborkompozícióját. A közönség soraiban helyet foglaltak az államélet, a törvényhozás és a környező törvényhatóságok vezetői, képviselői, a jeles alkalomra pedig óda és kórusmű is született. Épülő, szépülő és fejlődő város benyomását keltette ekkor Szolnok, hiszen az emlékmű megépítésének időszakában készült el több, a városképet máig meghatározó építmény, az új, acélszerkezetes Tisza hídtól kezdve a felsőkereskedelmi iskolán át az emlékmű leleplezése előtt egy hónappal korábban átadott városi színházig.
Az 1912. május 19-én felavatott emlékmű létrehozását egy évtizedes kitartó szervező és adománygyűjtő munka előzte meg. Annak ellenére, hogy Radnai Béla – nemes, önzetlen jellemről tanúbizonyságot téve – a szobor megalkotásáért nem fogadott el külön tiszteletdíjat, a monumentális kompozíció jelentős (összesen 83.800 korona) költségeket rótt a településre. Szolnok egyik szimbolikus köztéri műalkotása a város, a vármegye, sőt az egész ország hozzájárulása, az itt élő lakosok, diákok közadakozása nélkül nem valósulhatott volna meg. Nagyon megható, hogy 1901-ben, amikor a szoborépítési bizottság megkezdte gyűjtőmunkáját, az első adományozók között ott találjuk Damjanich János özvegyét is, aki hat évtizeddel élte túl mártírhalált halt férjét. A gyászoló özvegy 100 koronát küldött a szobor költségeire, de leghőbb vágya, hogy láthassa tragikusan elvesztett férje hősi emlékművét, sajnos nem teljesülhetett, 3 esztendővel a kompozíció elkészülte és felavatása előtt elhunyt.
Városunk talán legszebb, klasszikus plasztikai értékeket felvonultató, a dicső nemzeti és helyi múlt egyik identitást meghatározó pillanatát megörökítő szoborkompozíciójának létrejötte a dualizmuskori magyarországi emlékműszobrászat legnemesebb tradíciói közé tartozik. A szolnoki Damjanich szobor alkotója a századforduló ismert és elismert szobrászművésze volt. A stájerországi családi gyökerekkel rendelkező Radnai (eredeti nevén Rausch) Béla 1873-ban született Pozsonyban, majd fiatal korában édesanyjával Pestre költözött. Gyengébb tanulmányi előmenetele miatt anyja az Iparművészeti Iskolába íratta a fiút, ahol képzőművészetek iránti fogékonysága, kézügyessége és szorgalma révén tűnt ki kortársai közül. Később az Iparművészeti Főiskola elődjének számító intézményben tanult, ahol Stróbl Alajos indította el művészi pályáját. Eleinte kisplasztikákat, épületszobrokat készített, olyan épületeken, mint az Országház, vagy a Mezőgazdasági Múzeum. A 19. század utolsó éveiben megismerkedett Fadrusz Jánossal, aki mellett 1903-ig dolgozott, mint segédmunkás, majd munkatárs. Fadrusz tanítványaként Radnai Bélának is nagy szerep jutott a kolozsvári Mátyás szobor és a budapesti Bazilika Szent László szobrának megalkotásában.
A századforduló gazdasági fellendülése, a dualista államrendszer stabilitása és a nemzettudat erősödése egyszerre kedvezett a történelmi témájú köztéri szobrok, a nemzeti múlt egy-egy kiemelkedő alakját, eseményét bemutató emlékművek létrehozásának. Számos jelentős fővárosi műalkotás sorában ekkor kapott megbízást, a nevét ez alkalomból magyarosító Radnai Béla Pázmány Péter szobrának megformálására. Családi tragédiák sújtották, midőn pályája csúcsára ért, elvesztette feleségét és anyját, miközben elnyerte a Ferenc József koronázási-jubileumi díj szobrászati díját, tanítani kezdett a Képzőművészeti Főiskolán, majd több jelentős emlékmű megalkotásának lehetőségét is elnyerte. Nevéhez fűződik a történelmi Magyarország számos, az 1848-49-es eseményeknek emléket állító köztéri szobra, így az isaszegi honvédszobor, a pozsonyi Petőfi szobor, a nagybecskereki Kiss Ernő honvédtábornokot, valamint a törökbecsei Leiningen tábornokot megmintázó emlékmű is. Az 1848-49-es nemzetteremtő korszak – s így a szabadságharc német, szerb származású, de lelkében magyar tábornokainak emléke is – a Trianon utáni Kárpát-medence kollektív emlékezetben nemcsak árnyalt, de az új nemzetállamok által vitatott szerepet kapott. Döntően ennek tudható be, hogy az első világháború után Radnai Béla magyar nemzeti múltat megidéző műalkotásainak sorsa – hasonlóan mestere, Fadrusz János kolozsvári Mátyás szobrához – igencsak hányatottá vált: a pozsonyi Petőfi szobrot lebontották, majd évekkel később másutt mégiscsak felállították, Kiss Ernő és Leiningen-Westenburg Károly tábornokok szobrát pedig, lévén az az új nemzetállamok ideológiai kánonjába nem illő üzenettel bíró műalkotás, felrobbantották.
Talán ezért is fontos nemcsak a város, hanem az egész magyarság kulturális öröksége szempontjából, hogy a Radnai Béla által készített, és a város egyik jelképévé váló szolnoki Damjanich emlékmű, a 20. századi viharos magyar történelem minden megpróbáltatását átvészelve, mind a mai napig áll, hirdetve a nemzeti és egyetemes szabadság, a hazaszeretet eszméjét.
Ahogy a száz évvel ezelőtti megemlékezés ünnepi beszédében a világháborús időszak alispánja, Küry Albert patetikusan megfogalmazta: „Hirdesse ezen emlékmű századokon keresztül a diadalmas szolnoki csata és a hős vértanú emlékét, de az eszmét is, amelyikért mártírhalált halt: a szabad, erős független és boldog Magyarország eszméjét, melyet valósággá tennünk, melyért élnünk, halnunk kell.”
Hozzászólások
Ehhez a látnivalóhoz még
nem érkezett hozzászólás.
E fennkölt szavakkal övezve adta át éppen egy évszázaddal ezelőtt a város ünneplő közönségének és a megjelent országos potentátoknak dr. Küry Albert alispán és gróf Almásy Imre főispán a mögöttünk álló, Radnai Béla szobrászművész által készített impozáns emlékművet. Szolnokiak lévén, mindannyian tudjuk, az egykori szolnoki vár területén, a Zagyva folyó torkolatánál álló, az olaszországi Carrara településen, az ottani márványból faragott szoborkompozíció az 1849. március 5-i dicsőséges szolnoki ütközet honvéd hőseinek állít patetikus emléket.
Egy évszázaddal ezelőtt az indóháztól a művésztelepig kilobogózott, ünnepi díszbe öltözött város méltó módon és büszkén avatta fel új, a település történetében oly kiemelkedő eseménynek emléket állító többalakos szoborkompozícióját. A közönség soraiban helyet foglaltak az államélet, a törvényhozás és a környező törvényhatóságok vezetői, képviselői, a jeles alkalomra pedig óda és kórusmű is született. Épülő, szépülő és fejlődő város benyomását keltette ekkor Szolnok, hiszen az emlékmű megépítésének időszakában készült el több, a városképet máig meghatározó építmény, az új, acélszerkezetes Tisza hídtól kezdve a felsőkereskedelmi iskolán át az emlékmű leleplezése előtt egy hónappal korábban átadott városi színházig.
Az 1912. május 19-én felavatott emlékmű létrehozását egy évtizedes kitartó szervező és adománygyűjtő munka előzte meg. Annak ellenére, hogy Radnai Béla – nemes, önzetlen jellemről tanúbizonyságot téve – a szobor megalkotásáért nem fogadott el külön tiszteletdíjat, a monumentális kompozíció jelentős (összesen 83.800 korona) költségeket rótt a településre. Szolnok egyik szimbolikus köztéri műalkotása a város, a vármegye, sőt az egész ország hozzájárulása, az itt élő lakosok, diákok közadakozása nélkül nem valósulhatott volna meg. Nagyon megható, hogy 1901-ben, amikor a szoborépítési bizottság megkezdte gyűjtőmunkáját, az első adományozók között ott találjuk Damjanich János özvegyét is, aki hat évtizeddel élte túl mártírhalált halt férjét. A gyászoló özvegy 100 koronát küldött a szobor költségeire, de leghőbb vágya, hogy láthassa tragikusan elvesztett férje hősi emlékművét, sajnos nem teljesülhetett, 3 esztendővel a kompozíció elkészülte és felavatása előtt elhunyt.
Városunk talán legszebb, klasszikus plasztikai értékeket felvonultató, a dicső nemzeti és helyi múlt egyik identitást meghatározó pillanatát megörökítő szoborkompozíciójának létrejötte a dualizmuskori magyarországi emlékműszobrászat legnemesebb tradíciói közé tartozik. A szolnoki Damjanich szobor alkotója a századforduló ismert és elismert szobrászművésze volt. A stájerországi családi gyökerekkel rendelkező Radnai (eredeti nevén Rausch) Béla 1873-ban született Pozsonyban, majd fiatal korában édesanyjával Pestre költözött. Gyengébb tanulmányi előmenetele miatt anyja az Iparművészeti Iskolába íratta a fiút, ahol képzőművészetek iránti fogékonysága, kézügyessége és szorgalma révén tűnt ki kortársai közül. Később az Iparművészeti Főiskola elődjének számító intézményben tanult, ahol Stróbl Alajos indította el művészi pályáját. Eleinte kisplasztikákat, épületszobrokat készített, olyan épületeken, mint az Országház, vagy a Mezőgazdasági Múzeum. A 19. század utolsó éveiben megismerkedett Fadrusz Jánossal, aki mellett 1903-ig dolgozott, mint segédmunkás, majd munkatárs. Fadrusz tanítványaként Radnai Bélának is nagy szerep jutott a kolozsvári Mátyás szobor és a budapesti Bazilika Szent László szobrának megalkotásában.
A századforduló gazdasági fellendülése, a dualista államrendszer stabilitása és a nemzettudat erősödése egyszerre kedvezett a történelmi témájú köztéri szobrok, a nemzeti múlt egy-egy kiemelkedő alakját, eseményét bemutató emlékművek létrehozásának. Számos jelentős fővárosi műalkotás sorában ekkor kapott megbízást, a nevét ez alkalomból magyarosító Radnai Béla Pázmány Péter szobrának megformálására. Családi tragédiák sújtották, midőn pályája csúcsára ért, elvesztette feleségét és anyját, miközben elnyerte a Ferenc József koronázási-jubileumi díj szobrászati díját, tanítani kezdett a Képzőművészeti Főiskolán, majd több jelentős emlékmű megalkotásának lehetőségét is elnyerte. Nevéhez fűződik a történelmi Magyarország számos, az 1848-49-es eseményeknek emléket állító köztéri szobra, így az isaszegi honvédszobor, a pozsonyi Petőfi szobor, a nagybecskereki Kiss Ernő honvédtábornokot, valamint a törökbecsei Leiningen tábornokot megmintázó emlékmű is. Az 1848-49-es nemzetteremtő korszak – s így a szabadságharc német, szerb származású, de lelkében magyar tábornokainak emléke is – a Trianon utáni Kárpát-medence kollektív emlékezetben nemcsak árnyalt, de az új nemzetállamok által vitatott szerepet kapott. Döntően ennek tudható be, hogy az első világháború után Radnai Béla magyar nemzeti múltat megidéző műalkotásainak sorsa – hasonlóan mestere, Fadrusz János kolozsvári Mátyás szobrához – igencsak hányatottá vált: a pozsonyi Petőfi szobrot lebontották, majd évekkel később másutt mégiscsak felállították, Kiss Ernő és Leiningen-Westenburg Károly tábornokok szobrát pedig, lévén az az új nemzetállamok ideológiai kánonjába nem illő üzenettel bíró műalkotás, felrobbantották.
Talán ezért is fontos nemcsak a város, hanem az egész magyarság kulturális öröksége szempontjából, hogy a Radnai Béla által készített, és a város egyik jelképévé váló szolnoki Damjanich emlékmű, a 20. századi viharos magyar történelem minden megpróbáltatását átvészelve, mind a mai napig áll, hirdetve a nemzeti és egyetemes szabadság, a hazaszeretet eszméjét.
Ahogy a száz évvel ezelőtti megemlékezés ünnepi beszédében a világháborús időszak alispánja, Küry Albert patetikusan megfogalmazta: „Hirdesse ezen emlékmű századokon keresztül a diadalmas szolnoki csata és a hős vértanú emlékét, de az eszmét is, amelyikért mártírhalált halt: a szabad, erős független és boldog Magyarország eszméjét, melyet valósággá tennünk, melyért élnünk, halnunk kell.”