700 éves hársfa

A szőkedencsi hársat 700 évesre becsüljük, tehát az Árpád-ház kihalása környékén láthatta meg a napvilágot. Gyökeret azonban még ennél is korábban ereszthetett! A körben álló, szorosan egymáshoz simuló hatalmas törzsek arról árulkodnak, hogy ők egy anyanövény sarjai. Ha ez így van, akkor az anyatő akár Szent István királyunk országlását is láthatta, sőt, még Árpád apánkat is megérhette. Ami nekünk történelmi távlat, az ennek a fának nem is oly nagy idő! A nagy öreg sok régi történetet ismerhet, nagy titkokat őrizhet.

A szőkedencsi hárs az ország nevezetes fáinak egyike. Kevés hatalmasabb, öregebb hársról tudunk! Érdekes, hogy az öreg fák régi kutatói, Kaán Károly, Rapaics Raymund, Balogh András nem említették. Az újabb idők farajongói viszont már hírt adtak róla. Tardy János a „Magyarországi települések védett természeti értékei” című nagy összeírása említi a fát. Így ír róla: „Kora és mérete alapján dendrológiai ritkaság, és az országban talán egyedülálló példány”.

Ha a 7-es jelű főúton halad a főváros irányából Nagykanizsa felé, akkor a 183 km-t elérve, bal kéz felől könnyen meglátja a magasra ágaskodó, hatalmas fát. Messziről is látszik, hogy a fa alatt sírok sorakoznak, a szőkedencsi temető sírjai. A temető mellett hiába keressük a települést, az innen még jó két fertályórai járásra, az út másik oldalán van. E főút mellett biztosan nincs, de talán máshol se még egy ilyen település, ahol a faluban elbúcsúztatott halottat utolsó útjára a forgalmas utat keresztezve kell elkísérni. Az országút régi idők óta, talán régebben is, mint mi gondolnák, ezt a nyomot tapossa. Ez nem lehet oka a helyzetnek. A falu a török időben települt az út túloldalára. A fa már felnőtt korú lehetett, mikor láthatta elnéptelenedni maga mellett a települést. A fák nem tudnak elmenekülni, mindig maradnak őrizni az eltemetett múltat.

Az útról azért is könnyű meglátni a fát, mert magaslaton áll. Sőt, ha alaposan szemügyre vesszük a vidéket, akkor észrevehetjük, hogy szinte ameddig a szem ellát, mindenre rálátunk. No, nem magasról, de azért felülről szemlélhetjük a tájat. A sírkert és a régi Dencs egykor a környék legmagasabb dombjára épült, a fa pedig ennek legtetején áll. Olyannyira, hogy a talaj nem is tudott megmaradni a fa alatt, folyamatosan csúszik ki a lába alól. Így meséli el nekünk a fa, hogy milyen magas volt a domb annak idején. Erős, vastag gyökerei belemarkolnak a földbe, és nem engedik teljesen lekoptatni a dombtetőt.

A temetődombi fa kislevelű hárs. A faj Európában, és azon belül Magyarországon is honos. Tölggyel, gyertyánnal összefogva nagy területeket hódítottak meg, erdősítettek be a Dunántúlon és az Alföldön is. A szőkedencsi hársnak nem kellett nagy utat bejárnia, hogy ide kerüljön. Szülei a környék erdeiben élhettek annak idején. A kislevelű hárs nem a dombságok, inkább a hegyvidékek növénye, de az ilyen szőkedencsi, meszes talaj igen kedvére való, ahol nagy kort képes megélni. A fa ma is jó állapotban van. Gyökere ép, egészséges, erősen tartja, és gazdagon táplálja a fát. A gyökérnyak jelzi, hogy a fa körüli terep a jelenleginél jó egy méterrel magasabban volt valamikor. Törzse a korához képest rendben van, sokáig képes a táplálékot a gyökér és a korona között közvetíteni. A törzsén lévő odvak nem veszélyesen nagyok. Csak az egyik törzs kezdett kidőlni a kötelékből. A veszélyre a gyökérnyak és egyes támasztógyökerek repedése figyelmeztet.

Koronája hatalmas és csodálatos. Szép ágrendszere csodálói lábai elé hajlik. Egészséges, zöld lombköpönyege a földet súrolja, mint királyok palástja. A hársnak láthatólag sok ideje van még hátra!

A szőkedencsiek nemcsak szeretik és büszkék a hársukra, de derekasan gondoskodnak is róla! Elődeink is kedvelték, főleg virágának nektárja, terméséből főzött teája, faragható fája miatt. A templomok oltárát díszítő faragások, szobrok is hársból készültek. A nagy, öreg fák legtöbbje kastélyok kertjében áll, a birtokosok védelme alatt. Ennek a fának gazdája ellenben a közösség. Hogy mi módon óvták, védték az emberek, arról több meséje is van a fának. Az első, hogy a legszűkösebb időkben sem áldozták fel melegedni vagy hajlékot építeni. Más fákból raktak tüzet és ácsoltak épületeket. Aztán mesél a szőkedencsi Varga Istvánról, az ő gondoskodó szeretetéről. István nagyon félthette a fát. Meg akarta óvni a haszonlesőktől. Fémlemezre domborított betűket, és a lemezt a fa törzsére szegelte. Apró pici szegekkel, hogy a fának ne fájjon. És így hirdette, hogy a fa védelem alatt áll! Sok-sok fára szögelt hirdetményt láttam, de nem emlékszem ilyen esetre, hogy valaki ne öncéljáról adott volna hírt. Most is akad mesélnivalója az öreg hársnak a település gondoskodásáról! Mesélheti, hogy Szőkedencs vidéket fejlesztett, és itt a vidékfejlesztés a hárs ápolása. A falu elment a vidék fejlesztésének hivatalába és pénzt kért az ápolására. Így esett meg az a történet, mely ritka, mint a fehér holló, hogy egy fa gondozására közel három millió magyar forintot lehetett költeni. A munkáknak most értünk a végére.
A legfontosabb feladat a korona megtisztítása volt. Fadoktoraink a száraz ágakat levágták és a vázágak üregeit kitisztították, lekezelték. Kötelekkel segítették a koronát megtartani, hogy a megfáradt, elnehezült óriási vázágak nagy viharban se szakadjanak le. Ehhez a gyógymódhoz minden kezelt, idős fa hozzájut. Ez még nem mesébe illő történet. De az már igen, hogy volt lehetőség a fa gyökérzetének megóvására is! A gyökérnyaktól lebukfencező földet a csurgó vonalán kívül egy térdmagasságú támfallal tudtuk megállítani. Sőt lehetőség nyílt a föld évenkénti, óvatos visszahordására is. De még arra is, hogy a támfal tövében árok kerekedjék, az árokba tápdús föld kerüljön, mely hosszú időre bőséges táplálékokkal látja el a fát. A többtörzsű fa egyik kiszakadófélben lévő törzsét is volt mód mankóval alátámasztani. Kerülhetett a fa mellé egy tábla, mely hirdeti annak dicsőségét és alája egy pad is, melyen a fa látogatói kényelmesen megpihenhetnek.

A hárs titka
A temetőben mindig sok titok lakik. Titkot őriznek azok, akiket itt eltemettek, talán titkot őriznek azok is, akik halottaikhoz járnak látogatóba, de sok titok tudója lehet a temetődombi hárs is. Talán a gondoskodást úgy hálálta meg, hogy egy titkát nemrégiben feltárta, melyet most látogatók is láthatnak. A falu őrizte emlékét egy kápolnának vagy templomnak, mely a hárs mellett állt egykoron, még a török idők előtt. Az ápoláskor ásott árok felfedte ennek a templomnak romjait. De az árkot a kíváncsiság tovább mélyítette. A mélyülő árok még régebbi idők, Árpád-kori templom maradványait tárta fel. A hárs, a templom és a település szorosan együtt élték életüket. A hársból hárs sarjadt, a templomra templom épült, a szülők gyermeket neveltek. A közösségnek Isten házára volt szüksége, a háznak szép környezetre, a gyülekező híveknek árnyékra. Így éldegéltek együtt a hárs és a falu. Így meséli a hárs a régi idők történéseit, az áttelepülésről, a dombtetőről, a gondoskodó falusiakról és az öreg templomról.
Ha valakinek erre vezet az útja, érdemes felkeresni az öreg mesemondót! Megérdemli a tiszteletet, érdemes körbetekinteni a csodálatos vidéken, gondolatban átölelni a fát, és beszédes lombjának árnya alatt csendben hallgatni, amint elsusogja történeteit.