Hajtókocsi kiállítás

Mondjuk, hangoztatjuk, hogy őseink lóra termettek, az újkori lovassportban elért eredményeink viszont inkább azt látszanak igazolni, hogy szekérre, legalább is szekérben született a magyar.A nomád elődeink életmódja a lóhoz, a lovagláshoz kötődött, de a ló vonóerejét is igénybe vették. A magyarokat vándorlásuk során ökrök és lovak vontatta szekerek, taligák követték, erről írtak a korabeli krónikák, de a krónikák korát megelőző évszázados, évezredes vándorló út az őskori járművek kialakulásának a területén haladt, majd a Kárpát-mendencében letelepült magyarság ezt a keletről magukkal hozott eszközt, a szekeret tökéletesítette, amely is sajátos szerkezeti felépítésével eltért a környező kultúrák jármüveitől.

A szekérből alakult ki a könnyebb, díszesebb, személyszállításra használt kocsi. A 16. századi hazai és külföldi írott forrásokban a mind többször említik ezt a járművet – a nevét a feltételezések szerint a Komárom megyei Kocs községtől nyerte –, amely is aztán meghódította egész Európát, s neve szinte minden nyelvben – a német Kutsche, az angol coach, a francia coche, az olasz cochio – magyar névadójára utal.
A 17-18. században már mind több úr már inkább a kényelmesebb kocsiba ült, ha hosszabb útra indult, s a kocsizás rövidesen valóságos nemzeti sport lett, amiről talán a legszebben Budapest egykori polgármester, a 19. század gavallérja Podmaniczky Frigyes írt emlékirataiban. Érdemes megidézni:
„Mi bátran utazgattunk akkoron egy-egy országon keresztül szekérkénk elé fogott egy pár ló segélyével. … Az adott viszonyok között a saját lovainkon való utazás természetszerűleg azt eredményezte, hogy a lóhajtás mestersége valóságos sporttá fejlődött ki, melyet lelkiismeretesen gyakorolni kellett annak, aki nem akarta magát kitenni azon kellemetlen esélynek, hogy pár mérföldnyi, észnélküli hajtás után az országúton háljon meg, gyalogsportot űzzön a legközelebbi faluig …
A saját lovakon való utazás csak úgy volt megtehető kielégítő eredménnyel, ha fogatunk minden alkatrészét jól összeállítottuk, ápoltuk s kezeltük: …”
Mind ehhez idézett gavallérunk egy kocsit is talált: „Az ötvenes évek elején egy könnyű, homokos talajban és rossz utakon célirányosan használható szekér-szerkezetet fedeztem fel, amely „aszódi szekér” néven országszerte, utóbb még külföldön is … elterjedt. …”
Ez volt az a kocsi – s mellette a cseklészi még – amelyből Európa szerte ismert magyar hajtókocsik – a móri, a csurgói, a Károlyi, az Esterházy, a Cziráky – kialakultak.
A kocsik, mellette a hajtás, s nem utolsó sorban a magyar lószerszám, azaz a magyar fogat, akár kettesfogatról, akár négyesfogatról van szó, az európai lovaskultúrának része és építője, – olyan mint a klasszikus bécsi magasiskola, a könnyed eleganciát tükröző francia díjlovaglás, az ugratás lendületét megteremtő olasz ugróstílus.

A magyar hajtósport nemzetközi sikereiben nem kis szerepet játszottak a lipicai lovak és a szilvásváradi hajtók. Éppen ezért méltó helye van ménes itállói melletti kocsimúzeumnak, amely a magyar fogatkultúra hagyományait, és szilvásváradi emlékeit mutatja be.

Hatalmas helyiség szükséges ahhoz, hogy teljes képet adjunk a szekerekről és a kocsikról. Nem is vállalkozhat erre egyetlen kiállító hely sem. Ahol erre lehetőség nyílik, ott a rendelkezésre álló anyagból álllítják össze bemutatójukat. Mi is ezt tettük röviden felelevenítettük az évezredes, az évszázados múltat, a gyökereket, majd néhány valóban ma már csak múzeumokban őrzött kocsi mellett a legutóbbi korszakban, sport korában, nagy nemzetközi versenyeken is használt magyar kocsikat mutatjuk be. Nem feledkeztünk meg elődünknek az egykori állami gazdaságnak ma már használaton kívüli szekereiről sem, amelyek a mezőgazdaság mindennapi munkáját, a termékek szállítását szolgálták.

A fogatversenyzésben kezdetben a klasszikus magyar kocsikat használták. A sportkövetlemények növekedésével ezek a kocsi hagyományos méreteikkel már nem állják meg a helyüket. Kocsigyártóink azonban a kocsik stílusát, vonalvezetését megőrizve a versenykövetelményeknek megfelelő, a hagyományosnál szélesebb és rövidebb kocsikat készítettek, nem beszélve a terepversenyről, amelyre speciális járművet, az ún. maratonkocsit szerkesztették meg. Érdemes ennek történetét is felidézni: 1978-ban, a kecskeméti négyesfogathajtó világbajnokságon az angol csapat egyik hajtója volt Alan Bristow helikoptergyáros. Szomorúan tapasztalta, hogy a jó utakra épített stilkocsik a terepen mennyisre törtek, borultak. Hazatérve Angliába, tervezőmérnökeivel egy speciális, ütésálló, mély építésű, a fogatversenyek második napi, ún. terepversenyére alkalmas kocsit terveztetett. Azóta a terep- vagy maratonkocsik az autókkal is vetekedő fejlődésen mentek keresztül, és a legmodernebb technikai megoldások könnyítik a hajtók munkáját.
Ezekbe a történésekbe nyújt bepillantást a Ménesgazdaság kiállítása, amelynek megtekintését jó szívvel ajánljuk a kedves vendégeinknek.