Vízügyi Történeti Emlékhely

Kárpát-medence területén már a római korban lépéseket tettek a vizek, erek, patakok, tavak, folyók hasznosítására és a kártételei elleni védekezésre, mely törekvések, feladatok napjainkban is nagy jelentőséggel bírnak és a jövő nemzedékeknek is irányt mutatnak.

A Tisza-völgy magyarországi területének tengerszinthez mért mély fekvése miatt a vízér hálózatok, tavak, mocsarak borította területeket változatos növény és állatvilág jellemezte, melyet a Tisza, a Kis-Tisza, az Új-Tisza, a Maros és számtalan ér látta el éltető vízzel az Alsó-Tisza vidéken. A térség – mely a jelenkori ATIVIZIG működési területe - legmélyebb pontja Tiszaszigetnél egyben a Kárpát-medence legmélyebb pontja is. A régió földrajzi adottságai komoly emberi erőfeszítéseket kívántak meg a természet erőivel szemben, melynek jelentős lépései mutatkoznak meg az 1750-es évektől megépített Baktói és Sövényházi, majd a Felsővárosi és Alsóvárosi védőgátak elkészítésében. Vedres István munkássága és a Vedresházi mintagazdaságban (szőreg-gyálai határ) szerzett tapasztalatok hatására 1822-1840 között további védgátak emelkedtek Vedresházától Aracsig és Fenlaktól Szegedig.

A Kárpát-medence egészét érintő folyószabályozási munkák ugyanakkor nagymértékben befolyásolták a vízrajzi viszonyok erőteljes megváltozását. Az addig szétterülő árhullámok gátak közé szorítva egyre magasabb vízállásokkal vonultak le. A török kort követő évtizedektől már a meglévő – többségében a földbirtokosok saját területén épített - csekély számú gátak, csatornák állandó jellegű karbantartása ugyan gyakorlat volt és közmunkaszervezetet hoztak létre a feladatok ellátására, azonban a vizek természetes rendjébe való eme komolyabb emberi beavatkozás megkövetelte a védgátak tervszerű és átfogó felügyeletét. A gátőri intézmény működését az 1871. évi XL. törvénycikkben szabályozták, melynek 6. §-a kimondta, hogy „A gátak mentén minden mértföldnyi távolságon legalább egy gátőrt tartani és ugyanannyi gátőr-lakot” kell állítani.

A Maros-toroki gátőrház - mely napjainkban a Vízügyi Történeti Emlékhelynek ad otthont - az 1920-as években épült összhangban az akkori törvényi előírásokkal, a Tisza-Maros torkolati gátőrjárás felügyeletére. Főépülete szolgálati lakásként, valamint védekezést irányító műszaki egységek elhelyezésére szolgált. Melléképületei védekezési anyagok tárolására alkalmas szertárból, az itt szolgálatot teljesítő gátőr állatállományának elhelyezésére alkalmas istállókból, ólakból állt. A gátőrházat az 1960-as években felújították, az 1970. évi szegedi nagy árvíz során pedig a VI-os védelmi szakasz gátőrházaként – a hozzá tartozó gátőrjárásban – fontos védekezési feladatok ellátására került itt sor. Az évszázad legnagyobb árvizének sikeres védelme után újra szükségessé vált a töltések erősítése, magasítása. E munkálatok során több gátőrtelep elbontásra került, helyettük új épületek vették át a szerepet. A Maros-toroki gátőrtelep – akkori vezetőink határozata alapján – megmenekült az enyészettől. Kardos Imre igazgató helyettes, főmérnök, Ágoston István, Somoskövi János, illetve Tölgyesi Elemér kollégák áldozatos munkájának köszönhetően a régi tárgyi és szellemi emlékek gyűjtőhelyévé vált. A Szegedi Nagy Árvíz centenáriumán, 1979-ben, mint Vízügyi Történeti Emlékhely nyitotta meg kapuit és várja látogatóit.

A gyűjtemény legrégibb darabjai a kiegyezés utáni évekből valók, felleli a társulati, folyamim illetve a kultúrmérnöki hivatalok tárgyi és szellemi anyagát. Merít a kezdeményező vízügyi tevékenységből is (Zsigmondy Vilmos által fúrt szegedi ártézi kút vörösfenyő béléscsöve, a nép – kubikosok – által használt egyszerű munkaeszközök, használati tárgyak). Bemutatásra kerül, hogy milyen küzdelmet folytatott népünk az elemek elleni harcban, néha megtorpanva, de mindig új erőre kapva, növelve az ár- és belvíz elhárítás biztonságát, az öntözött területek nagyságát, valamint a jó ivóvízzel való ellátottságot.

Állandó kiállításunk az 1879. évi Szegedi Nagy Árvíz történetét, a város újjáépítését igyekszik bemutatni a fellelt dokumentumok segítségével, emellett az 1932-es és 1970-es árvizekről is fényképes tablókkal emlékezünk meg, valamint a Tisza szabályozás történetét, jeles vízépítő mérnökök (Vedres István, Huszár Mátyás, Vásárhelyi Pál) munkásságát is bemutatjuk.

Gyűjteményünk kialakításában arra törekedtünk, hogy hitelességével bizonyítsa egy hősi kor elmúlását, elődeink küzdelmét, helytállását, jövőbe való hitét és példát mutasson a mai kor vízügyes szakemberei számára.