Deák-ház

A Deák-ház története 1808-ban kezdődik. Ekkor költözött ugyanis Paksra, a klasszicista kúriába a 17 éves Deák Jozefa, Deák Ferenc nővére. A Haza Bölcse is gyakran megfordult a birtokon. A műemléki épületegyüttest 2015-ben újította fel a Karácsony Építész Iroda, melynek következtében a kúria bővült és múzeumi teret is kialakítottak benne.

Jozefa 1808. május 27-én kötött házasságot a nemeskéri Kiss József paksi földbirtokossal. Az esküvőt követően 45 évig élt a kúriában. A házat Jozefa érkezését követően korszerűsítették, ekkor vált barokk udvarházból klasszicista kúriává és bővítették két szobával az utcafront felé. Házasságukból nyolc gyermek született, majd József halála után, Jozefa öccse, Ferenc segítségével igazgatta a családi birtokot. Ezután a ház Jozefa veje, Szeniczey Ferenc tulajdonába került, aki 7 unokával bővítette az amúgy sem kis családot.

Deák Ferenc 1830-ban érkezett először Paksra, hogy rendbe tegye özvegy nővére anyagi gondjait. Később a politikai világból kiszakadva pihenni érkezett ide. Jozefa unokái mindig örömmel és szeretettel fogadták a „Kedves Onclit”, vagyis Ferenc nagybácsit.

1853. október 13-án, egy borongós őszi napon Ferenc gőzhajóval érkezett Paksra, nővére temetésére. 1869 októberéig még rendszeresen látogatta a várost, húsvét és pünkösd tájékán, az őszi szüretek alkalmával. Évente akár kétszer is meglátogatta egyetlen élő rokonait, a városban élő Szeniczey családot.

A látogatások alkalmával próbálta kerülni a nyilvánosságot, de nem térhetett ki a helyiek fürkésző tekintete elől, akik kíváncsian nézték a köztiszteletben álló joviális politikust. Deák kedélyes személyiségével elfeledtette azt az apró kellemetlenséget, hogy mégis csak intim pillanatait lesték meg a paksiak. Dédunokahúga így emlékezett vissza arra a jelenetre, amikor Deák épp az udvaron üldögélt: „Egy bizonyos távolságban a rácsos kapunktól emberek álldogáltak, hogy őtet láthassák. Egyszer azután egy polgártárs dicsekedett atyámnak (Szeniczey Ferenc postamesternek), hogy ő is látta Deák Ferenczet nálunk. „Nos” - kérde atyám - „hát hogy tetszett?” Már bizony kérem alássan, azt meg kell hagyni, hogy az - ’derék egy test’, volt annak a felelete; ami felett mi jó ízűt nevettünk.” Gyakran sétával töltötte idejét, kiment a gyerekekkel Szeniczey szőlőjébe, leült a diófák árnyékába, s megtréfálta a gyermekeket azzal, hogy a fűbe cukorkákat dugott el vagy narancsokat aggatott a fákra. A nagy séták után délben szeretett bőségesen megebédelni és délutánjait pedig a virágos udvar nagy szederfája alatt üldögélve töltötte. Esős időben idejét a nyitott boltíves folyosón töltötte, a vendégekkel enyelegve. A legtöbb időt Stefánia és Cecília nevű dédunokahúgával és keresztleányával töltötte. Az estéket politikai barátai körében töltötte a szemközti Erzsébet Nagyszálló Úri Kaszinójában. Ezen alkalmak során sosem vacsorázott, kizárólag a társaságért ült az étteremben, klubban. Ilyenkor sokan érkeztek ide, akik otthon előzetesen már megvacsoráztak, csak Deákot akarták látni. Vitás ügyekbe sosem keveredett, csak félbeszakította azt egy-egy anekdotával, humoros megjegyzéssel.

Paksi tartózkodása alatt igyekezett mentesíteni magát a politikai és országos dolgok alól. Időnként tanulságos történetekkel lepte meg a társaságában tartózkodó embereket, melyekből kiderült, hogy nem szerette a hízelgő, a túlzottan finomkodó és a nem őszinte embereket. Becsülte az atyafiságot, befolyását azonban sosem használta arra, hogy rokonait méltatlan előnyökhöz juttassa. Látszólag paksi rokonai körében, szeretetteljes légkörben otthonra talált. A szellemi kvalitásait megmozgató 1860-as években, amikor Deák politikai vezető szerepet töltött be, paksi rokonainál találta meg a pihenés és a felüdülés óráit, s szüksége is volt erre a visszavonultságra. Idős korára egyre inkább szemlélődővé vált paksi tartózkodásai alatt. Utolsó itt tartózkodása rezignálttá és búcsúzkodóvá sikerült, melynek hátterében valószínűsíthetően előhaladt betegsége állt.