Református műemlék templom

A királyi alapítású monostorok közé tartozó ócsai premontrei prépostság temploma középkori templomépítészetünk jelentős és egyik legépebben megmaradt emléke. A szentélyében feltárt freskóegyüttes Árpád-kori falfestészetünk egyik kiemelkedő alkotása.

Az ócsai premontrei prépostságot feltehetőleg II. András alapította, így valamikor 1210-1235 között létesülhetett. A Boldogságos Szűz Mária tiszteletére szentelt, román stílusban épült temploma a rend előírásainak megfelelően a plébániatemplom szerepét is betöltötte. A tatárjárás hatalmas pusztításokat okozott az épületben, melyet a IV. Béla által visszatelepített premontreiek építették újjá, koragótikus stílusban. A kolostor, hasonlóan a többi premontrei prépostsághoz, a XV. századra fokozatosan elnéptelenedett, majd 1541-re egyre romosabb állapotba került.

A török időkben mecsetként használták. 1560-ban a reformátusok vették át, és használták annak épen álló részeit. A XVIII. század elején a templom még mindig fedetlen. Változás csak az 1770-es években következett be, a településen újjáéledő katolikusság a templom köveit szerette volna felhasználni saját temploma építéséhez. Ennek elkerülésére 1773-tól 1777-ig gróf Teleki József támogatásával a református egyházközség rendbe hozatta az épületet, új fedélszéket és mennyezetet építettek, valamint új karzatot és szószéket készítettek. A szentélyboltozatok meghagyásával, de a főfalak jelentős megemelésével a keleti oldalon is átépítéseket végeztek. A felszentelésre 1777-ben került sor. A XIX. század végén - a XX. század elején több ízben is folytak helyreállítási munkálatok, többek között újraépítették a szentélyboltozatokat, a nyugati tornyokat egy emelettel megemelték. Az utolsó műemléki kutatásra és helyreállításra 1990 és 1995 között került sor.

A templomra stílusában nagy hatással volt az esztergomi királyi kápolna. Háromhajós, keresztházas bazilika, nyugati oldalán két toronnyal. A főhajó nagy, a mellékhajók kisebb szentélyekben végződnek, belül félköríves, kívül sokszögű záródással. Nyugat felé mindkét oldalon egy-egy sekrestye csatlakozik a keresztházhoz. A templom falait áttörő keskeny ablakok román stílusúak. Az épületen a párkányok alatt hol gótikus, hol román ívsor húzódik végig. A párkányokon időként állat- és emberfejek tűnnek fel. A hajók és a keresztház síkmennyezettel, a szentélyek bordás keresztboltozattal fedettek. A pillérkötegek díszes bimbós és levélornamentikái, valamint állatalakos fejezetei eredetileg festettek voltak. A templomba való bejárás az északi és a déli mellékhajókba nyíló kapukon keresztül biztosított.

Az 1900-as feltárások során felszínre került a XIII. század utolsó negyedéből származó, a főszentély falát díszítő falképegyüttes: a szentélyben a Maiestast körülvevő apostolok láthatók fülkékben, a szentélyt elválasztó hevederíven Szent Miklós és Szent György alakja, a presbitérium északi falán, pedig Szent László és Szent Margit legendájából vett jelenetek jelennek meg. Vele szembe - délre - az Utolsó ítélet ábrázolása került.

A templom északnyugati végénél állt a mára már teljesen elpusztult kolostor, amely különálló, keskeny körítőfallal kapcsolódó, egyszárnyú, feltehetően emeletes épület volt. A reformátusok feltehetően parókiának használták.A királyi alapítású monostorok közé tartozó ócsai premontrei prépostság temploma középkori templomépítészetünk jelentős és egyik legépebben megmaradt emléke. A szentélyében feltárt freskóegyüttes Árpád-kori falfestészetünk egyik kiemelkedő alkotása.

Az ócsai premontrei prépostságot feltehetőleg II. András alapította, így valamikor 1210-1235 között létesülhetett. A Boldogságos Szűz Mária tiszteletére szentelt, román stílusban épült temploma a rend előírásainak megfelelően a plébániatemplom szerepét is betöltötte. A tatárjárás hatalmas pusztításokat okozott az épületben, melyet a IV. Béla által visszatelepített premontreiek építették újjá, koragótikus stílusban. A kolostor, hasonlóan a többi premontrei prépostsághoz, a XV. századra fokozatosan elnéptelenedett, majd 1541-re egyre romosabb állapotba került.

A török időkben mecsetként használták. 1560-ban a reformátusok vették át, és használták annak épen álló részeit. A XVIII. század elején a templom még mindig fedetlen. Változás csak az 1770-es években következett be, a településen újjáéledő katolikusság a templom köveit szerette volna felhasználni saját temploma építéséhez. Ennek elkerülésére 1773-tól 1777-ig gróf Teleki József támogatásával a református egyházközség rendbe hozatta az épületet, új fedélszéket és mennyezetet építettek, valamint új karzatot és szószéket készítettek. A szentélyboltozatok meghagyásával, de a főfalak jelentős megemelésével a keleti oldalon is átépítéseket végeztek. A felszentelésre 1777-ben került sor. A XIX. század végén - a XX. század elején több ízben is folytak helyreállítási munkálatok, többek között újraépítették a szentélyboltozatokat, a nyugati tornyokat egy emelettel megemelték. Az utolsó műemléki kutatásra és helyreállításra 1990 és 1995 között került sor.

A templomra stílusában nagy hatással volt az esztergomi királyi kápolna. Háromhajós, keresztházas bazilika, nyugati oldalán két toronnyal. A főhajó nagy, a mellékhajók kisebb szentélyekben végződnek, belül félköríves, kívül sokszögű záródással. Nyugat felé mindkét oldalon egy-egy sekrestye csatlakozik a keresztházhoz. A templom falait áttörő keskeny ablakok román stílusúak. Az épületen a párkányok alatt hol gótikus, hol román ívsor húzódik végig. A párkányokon időként állat- és emberfejek tűnnek fel. A hajók és a keresztház síkmennyezettel, a szentélyek bordás keresztboltozattal fedettek. A pillérkötegek díszes bimbós és levélornamentikái, valamint állatalakos fejezetei eredetileg festettek voltak. A templomba való bejárás az északi és a déli mellékhajókba nyíló kapukon keresztül biztosított.

Az 1900-as feltárások során felszínre került a XIII. század utolsó negyedéből származó, a főszentély falát díszítő falképegyüttes: a szentélyben a Maiestast körülvevő apostolok láthatók fülkékben, a szentélyt elválasztó hevederíven Szent Miklós és Szent György alakja, a presbitérium északi falán, pedig Szent László és Szent Margit legendájából vett jelenetek jelennek meg. Vele szembe - délre - az Utolsó ítélet ábrázolása került.

A templom északnyugati végénél állt a mára már teljesen elpusztult kolostor, amely különálló, keskeny körítőfallal kapcsolódó, egyszárnyú, feltehetően emeletes épület volt. A reformátusok feltehetően parókiának használták.