Bányász templom

Településünket elsőként II. (Vak) Béla király 1138-ban kiadott oklevele említi „Belsun” alakban. E forrásból tudjuk, hogy II. Béla atyja, Álmos herceg 1108 körül két itteni szolgát adományozott családostul az általa alapított dömösi prépostságnak.

Az Árpád-kor második felében érkezhettek ide az első német „hospes”-ek (bizonyos kiváltságokkal ellátott vendégek), de megtelepedésük pontos ideje és az őket behívó földesúr kiléte is ismeretlen. Az eddigi kutatások alapján bizonyos, hogy a XIII. században már két templom állt Börzsönyben. A Szent István magyar király tiszteletére szenteltet feltehetően a magyar hívek emelték, a Szent Miklós-egyházat (a mai Bányásztemplom elődjét) pedig a németek építhették.

Az 1960-as években Sedlmayrné Beck Zsuzsa irányításával a Bányásztemplomban végzett falkutatás és a helyreállítási munkálatok során kiderült, hogy a XIII. századi templom a mainál jóval kisebb méretben és egyenes szentélyzáródással épült. Hajójának északi és déli, szentélyének az északi fala esett egybe a maiakkal; hajója kb. 9 méter hosszú, 7,5 méter széles, szentélye pedig kb. 3,7 x 4,6 méteres volt (belméretek). Falait egyenetlenre építették, vastagságuk 0,6 és 0,8 méter közt váltakozott. (Ennek a kisebb épületnek az alaprajzát a helyreállítás során a padlózaton téglával jelölték.) Ehhez az első – román kori – periódushoz tartozhatott a diadalív közelében (a szószék mellett) kibontott kis élszedett ablak is. A középkori falusi templomokban nem voltak padok, a hívek állva vettek részt a misén, így viszonylag sokan elfértek a mai szemmel szűkösnek tűnő helyiségekben. A román kori egyházat építő német gyülekezet létszámáról talán úgy kaphatunk képet, ha ennek kb. 67 négyzetméteres hajóméretét összevetjük más környékbeli templomokéval. A Szent István-templom hajója kb. 30 m², Tölgyes XII. században készült egyházáé kb. 38 m², a Verőce melletti Társa falu XIII. századi templomának hajója pedig kb. 65 m² területű volt (belméretek).

Az 1138-as oklevél után legközelebb 1293-ban említi írásos forrás Börzsönyt, amely ekkor már az esztergomi érsekség birtoka. Ezen irat, és a középkor következő évszázadaiból ránk maradt egyéb – nem túl bőséges – forrásanyag alapján tudjuk, hogy a börzsönyi „hospes”-ek az általuk folytatott földművelésnek – talán leginkább a bortermelésnek – és a nemesfémbányászatnak köszönhetően a környék falvaihoz képest gazdagnak mondhatták magukat.
Ezt támasztja alá az úgynevezett „pápai tizedjegyzék” is, mely szerint 1332-ben a börzsönyi Péter pap („Petrus [sacerdos] de Bersan) bevétele 2 és fél márka (kb. 613,7 gramm) ezüstöt tett ki, s így gyülekezete a megye legtehetősebbjei közé sorolható. Még gazdagabbak voltak egy bizonyos Szent Miklós-egyház hívei, akiknek a papja 4 márka (kb. 980 gramm) ezüst jövedelemről tett bevallást. Sajnos nem tudni, mely településen létezett ez a plébánia, csak annyi biztos, hogy a honti főesperességhez tartozott; elképzelhető, hogy a mi Szent Miklós-egyházunkkal azonos. Abban az esetben, ha e feltételezés helyes, a fenti Péter a Szt. István-templom lelkipásztorával azonosítható.

A Szent Miklós-egyház híveinek vagyoni gyarapodása lehetővé tette, hogy valamikor a XV. század folyamán átalakítsák és kibővítsék templomukat. Ezt leginkább a gyülekezet lélekszámának növekedése indokolhatta, e miatt növelték a hajó méretét, de ezzel egy időben a szentélyt is nagyobbra, díszesebbre alakították át, az akkor szokásos, „korszerű” gótikus stílus követelményeinek megfelelően. A nyugati irányba megtoldott hajó belső hossza 14,3 méter lett, szélessége változatlan maradt, falai 0,8 és 1 méter közti vastagságúak. A korábbi egyenes záródású szentély déli és keleti falát lebontották, az északit viszont felhasználták az új, tágasabb szentély építésekor. Ez a nyolcszög három oldalával záródik, három sarkán pillérekkel támasztották meg, és csillagboltozattal fedték. A szentélytől északra sekrestyét emeltek, melybe az oltártér felől nyílt bejárat. Festésnyomok csak a diadalív keleti oldalán maradtak ránk; lehetséges, hogy a gótikában a templom egyéb részeit is hasonló módon díszítették, de ha így is volt, ezeket a későbbi átépítések eltüntethették. A középkori templomokba általában egy déli bejáraton keresztül lehetett bejutni, ehhez néhol egy nyugati kapu is járult. A Szent Miklós-templom esetében a déli helyett egy csúcsíves északi kapuval találkozunk. Ezt a megoldást feltehetően egyrészt azért választották, mivel a középkori hospes-település központja a mai főtér táján, az egyháztól északra feküdt, másrészt talán már több évszázaddal korábban is létezett az a vízmosás ill. mélyút, amely ma a templom déli falától néhány méterre húzódik. A szintén csúcsíves, gótikus nyugati kapu felett egy félköríves mezőben keresztbe tett ék és kalapács látható. Erről a bányászjelvényről nyerte ma használatos elnevezését a templom. (A több helyen említett, ezen címerhez tartozó kőbe vésett 1417-es évszám sosem létezett, tévedésként került némely leírásba.) Megjegyzendő még, hogy a román kori bejárat helye ismeretlen.
A templom dísze a szentély északi oldalán elhelyezkedő gótikus szentségház. Kockatalapzaton álló, fejezetes, csavarmenetes oszlop tartja a téglalap alakú fülkét, melynek két oldalát 1-1 csavart talpú kis oszlop keretezi.
A gótika idején, a XV-XVI. században történt átépítések során készült az oltártér délkeleti (csúcsíves, három karéjos), ill. déli (csúcsíves, mérműves) ablaka. A szentély keleti falán lévő, és a hajóban, a diadalívhez közel látható másik félköríves ablaknyílást ezeknél később, reneszánsz stílusban, a XVI-XVII. században alakították ki. A hajó nagyméretű, több szinten elhelyezkedő ablakai a barokk idejéből származnak. A nagy gótikus átépítés után, de pontosabban meg nem határozható időpontban épült a sekrestye kisebb, nyugati helyisége és sekrestye északkeleti sarkánál álló terméskő támpillér.

Az 1332-es pápai tizedjegyzékkel kapcsolatban ismertetett feltevésen kívül semmiféle adattal nem rendelkezünk arról, hogy a középkorban a Szent István- és a Szent Miklós-templomok közül melyik és mennyi ideig rendelkezett plébániai joggal. Az biztos, hogy 1589-ben és 1597-ben „a” börzsönyi plébánost említik, tehát ekkor már csak egy plébániával számolhatunk. A hódoltság idején a lakosság nagyobb része elhagyta a katolikus vallást; az itteni protestáns prédikátorra vonatkozó első megbízható adat az 1600. évből ismert. 1628-ban ismét találkozunk a börzsönyi plébános említésével, az 1646-os országgyűlés pedig többek közt rendelkezik arról is, hogy a börzsönyi templom a katolikusoktól visszakerüljön a protestánsokhoz. Ha vissza is kapták, legfeljebb néhány évtizedig birtokolták, mivel az 1687-88. évi országgyűlésen az evangélikus sérelmek közt ismét szerepelt a börzsönyi templom elfoglalása is. Legkésőbb 1689-től ismét van plébánosa a településnek, de hívei száma ekkortájt igen alacsony. A Rákóczi-szabadságharc során a mi vidékünk is kuruc kézre került, és így érvényesülhetett 1705. októberében a néhány héttel korábban Szécsényben tartott országgyűlés azon rendelkezése, mi szerint a többségben lévő evangélikusok kapják meg a börzsönyi templomot. Ők négy és fél éven át, 1710. május 18.-ig használhatták az épületet. E napon – a labanc hadisikerek eredményeként – sikerült az akkori plébánosnak I. József császár előző évi rendeletét végrehajtania, mely gyakorlatilag a felkelés előtti állapotok visszaállítását írta elő.
Megfigyelhető, hogy a fentebb ismertetett forrásokban mindig egy börzsönyi templomról van szó, mintha csak egyetlen épület jöhetne számításba istentiszteleti helyként. Az anyakönyvben található XVII. század végi és XVIII. század eleji bejegyzések elárulják, hogy ekkoriban bizonyosan a Szent Miklós-egyház volt a viszályok tárgya, és valószínű, hogy a korábbi évtizedekben is ezért folyt a küzdelem a két felekezet közt. A Szent István-templomról csak azt tudjuk biztosan, hogy az 1690-es években igen szegényes felszereléssel rendelkezett, az oltáron kívül alig akadt benne berendezési tárgy. Szintén ismert, hogy ezekben az években a Szent István-kápolna (nem egyház!) körüli temetőben helyezték végső nyugalomra a katolikusokat.
A kutatás jelenlegi állása szerint úgy tűnik, hogy a későközépkor folyamán a Szent Miklós- és a Szent István-templomok közül csupán az előbbi tudta megőrizni plébánia jogállását, az utóbbi (temető-) kápolnává vált. Erre mutat az is, hogy míg a Bányásztemplomot a XV. század folyamán kibővítették, majd többször átalakították, addig a Szent István-egyház hívei szinte semmit sem változtattak a román stílusú épületen. (Egyedül az 1707. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv ír Szent István-egyházról, ill. a hozzá tartozó plébánosról, hívekről, de megemlíti, hogy valójában a Szent Miklós-templom a parókia központja, amit a lutheránusok tartanak elfoglalva.)

A Bányásztemplom a katolikusokhoz való 1710. évi visszakerülése után 1788-ig volt Börzsöny plébániájának központja, ekkor az újonnan elkészült barokk templomnak adta át e rangot és a védőszentjét, Szt. Miklóst is. (Ma a Fájdalmas Szűz a Bányásztemplom patrónusa.) Az utóbbi több mint két évszázad folyamán az épület sorsában a legnagyobb változást az 1960-as évek közepén végzett műemléki kutatás és helyreállítás jelentette, majd a 2001. évi renováláskor megerősítették a szentély csillagboltozatát és átfestették a templom külső részét.