Muhi látnivalói

Muhi csata emlékműve

Cím Muhi külterület 47.977702 N, 20.913103 E
Útvonaltervezés
Kapcsolat Web: www.intezet.nori.gov.hu
A középkori magyar állam az 1241-es muhi csatában szenvedte el egyik legsúlyosabb vereségét. A Batu kán vezette sereg megsemmisítő csapást mért IV. Béla hadaira. A Trauig menekülő magyar király a mongolok kivonulását követően újjáépítette a kifosztott országot. A rövid, ám pusztító mongol uralom tatárjárás néven vált a nemzeti emlékezet részévé.

A középkori magyar állam Mohács előtti legsúlyosabb katonai vereségének színhelye a Muhi melletti csatamező volt. Az 1241–42-es mongol támadás tatárjárás néven a magyar nemzeti emlékezet részévé, a Muhinál elszenvedett váratlan csapás pedig az országvesztés szimbolikus eseményévé vált.

A tatárjárásról a magyar népi emlékezetben gazdag hagyomány alakult ki, ennek jelentős része azonban nem a nagy hadjárathoz, hanem az 1285-ös „második tatárjáráshoz” és az egészen a 18. század második évtizedéig tartó betörésekhez kapcsolódik. A török háborúk idején ugyanis a török seregek oldalán tatár csapatok is részt vettek a harcokban és a fosztogatásokban, az ezzel kapcsolatos tapasztalat és félelem táplálta és tartotta életben évszázadokon keresztül a „kutyafejű tatárok” előli menekülésről és bujkálásról szóló népköltészetet. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy nem egyedi jelenségről van szó. A néprajztudós Dobos Ilona rámutatott, hogy a pejoratív jelentésű „kutyafejű” kifejezést szerte Európában használták a keletről betörő különféle lovas népek megnevezésére, így hívták korábban a hunokat és a magyarokat is.

IV. Béla királynak 1235-ös trónra lépését követően hamarosan szembe kellett néznie egy addig elképzelhetetlen nagyságú veszéllyel, a belső-ázsiai mongol hódítók támadásával. Ugyan Julianus barát, a Magna Hungariát kereső domonkos szerzetes már 1236 végén híreket hozott a Magyarországot fenyegető veszélyről, a főurakkal folytatott hatalmi harcokban meggyengült IV. Béla mégsem volt felkészülve arra, hogy a korszak legerősebb hadseregének kell útját állnia. A mongolok elől menekülő kunok 1239-es befogadása további belső feszültségekhez vezetett. A korábban a magyarok ellen is harcoló kunok betelepülését ugyanis komoly ellenérzés fogadta, mivel a gyanú szerint a király Kötöny fejedelem harcedzett katonáit a főurakkal szemben akarta felhasználni. A Magyarországot elérő mongolok 1241. márciusi gyors sikerei és szinte akadálytalan előrenyomulása azt a gyanút keltették, hogy a kunok összejátszanak Batu kán seregeivel, ezért a németek lakta Pesten a feldühödött tömeg megölte Kötönyt és kíséretét. Ezt követően a felháborodott, nem mellékesen komoly katonai erőt képviselő kunok dél irányába vonultak, számos települést feldúltak, két magyar sereget is legyőztek, majd elhagyták az országot. IV. Béla segítség nélkül maradt, hiszen a kunokkal egy időben Frigyes osztrák herceg is kivonult Magyarországról.

A mongol és a magyar fősereg a Sajó folyónál, Muhi térségében találkozott egymással. A hadak nagyságáról máig vitatkoznak a történészek, ám abban megegyeznek, hogy a Kárpát-medencébe betörő mongol seregrész létszáma legfeljebb a kétszerese volt a magyarnak. Olyan kutató is akad, aki szerint a két had Muhinál azonos erőt képviselt. Batu kán, a zseniális hadvezér azonnal felismerte a magyar sereg kedvezőtlen pozícióját. 1241. április 11-én a folyón átkelve bekerítette a szekértábort, szinte megsemmisítette IV. Béla hadait, a király csak nagy szerencsével tudott kimenekülni a mongol gyűrűből. A magyar sereg veszteségét illetően szintén eltérnek a történészi vélemények, mindenesetre a történelmi emlékezetben Muhi a teljes megsemmisülés szimbólumává vált.

A magyar történeti tudatban IV. Béla máig a második honalapító szerepét tölti be. Ez a pozíció azon a meggyőződésen alapul, hogy a tatárjárás egy éve után az ország szinte teljesen elnéptelenedett, a királynak a semmiből kellett újjáépítenie az államot. A dél-itáliai származású váradi kanonok, Rogerius mester Siralmas éneke és IV. Béla levelei nyomán a magyarországi kollektív emlékezetben, majd a nemzeti történetírásban is sokáig általánosan elfogadott ténynek számított, hogy az ország lakosságának fele elpusztult a tatárjárásban. Ezt a nézetet olyan kiváló középkorászok vitatták, mint Szabó István, Szűcs Jenő, Fügedi Erik, Kristó Gyula és Engel Pál. Szerintük Magyarország népességvesztesége 15–20%-os lehetett, csak a gyengén védhető, hosszabb ideig megszállt alföldi területeken haladhatta meg ezt a mértéket. Ez azonban még így is Magyarország 1100 éves történetének legnagyobb arányú embervesztesége, mértéke csak a középkori Nyugat-Európát sújtó pestisjárványok hatásához hasonlítható.

A magyar történelem egyik legnagyobb csapását okozó muhi csata emléke Vadász György építész és Kiss Sándor szobrász elemi erejű alkotásában tárgyiasult, amelyet 1991-ben, a 750. évforduló alkalmából avattak fel. A sírhalmot szimbolizáló mesterséges dombon fakeresztek emlékeztetnek az ütközet áldozataira és a tragikus országvesztésre.
Muhi_csata_emlekmuve_1.webp Muhi_csata_emlekmuve_2.webp Muhi_csata_emlekmuve_3.webp Muhi_csata_emlekmuve_4.webp