Péter-hegyese kilátó

A 960 méter magasan álló Péter-hegyese kilátó 1934-ben épült, öt évvel megelőzve a galyatetői Nagyszálló átadását. Eredeti magassága 17 méter volt, néhány éve még rozsdás és rozoga belső csigalépcsőn lehetett feljutni a tetőteraszra, a kilátást több oldalról is akadályozták a környező fák koronái. A Magyar Természetjáró Szövetség 2015 szeptemberében adta át a nagyközönségnek a felújított Péter-hegyese-kilátót.

A kilátóhoz vezető klasszikus lépcsős ösvény és a Nagyszállóval szemközti, azzal azonos mátrai andezit kő falazatú, leromlott állapotú kiszolgáló épület, valamint a közeli kiszolgált nyilvános wc és romosodó volt iskolaépület a kilátóval együtt komoly fejlesztési lehetőséget nyújtó együttest jelentett. Együttesen újult meg így a kilátó és épült fel a turistacentrum. Tervezői Kovács Csaba és Vass-Eysen Áron. Érdekesség, hogy a statikai tervezést Puskás Balázs végezte, akinek édesapja tervezte a galyatetői nagyszállót.

A kilátó fontos helyet tölt be nemcsak a mátrai turizmusban, hanem szervesen illeszkedik az Országos Kéktúra mozgalomba is, hiszen hazánk második legmagasabb pontja Galyatető.

Az új kilátó külsejében megőrizte a régit, mégis új külsőt kapott. Eredeti magasságát megemelték, külső kettős lépcsőspirált – egy a felkaptatóknak, egy pedig a lefelé érkezőknek – építettek, amit a kiszélesített acélszerkezetre húzott rozsdamentes, kézi fonású sodronyból készült hártyával borítottak. A kilátó átalakításakor a belső tömeg felszabadulása egy egyedülálló funkcióbővítést tett lehetővé, amely nem várt romantikával dúsítja a programot. A felső részben három, egyenként 3x3 méteres „kamrát”találunk, amelyek nappal sajátos hangulatú pihenőterek, éjszaka pedig szél és esővédett bivakhelyként, menedékhelyként funkcionálnak.

A kamrák bejáratainak körformája (melyek rozsdamentes acélból készült hobbitajtókkal zárhatóak) nem öncélú design elem, hanem a pihenő nélküli lépcsőkarról nyíló bejárat építészeti problematikájára adott geometriai válasz. Ezt a motívumot folytatva a három helyiség változó méretű, szabálytalanul elhelyezett körablakokon keresztül kapja, illetve – s ez fontos – adja a fényt. A már említett emblematikus szerepre ráerősítve ugyanis a körablakok a nemzeti trikolór színeinek megfelelő színes üvegezést kaptak, így az éppen nem használt bivakhelyek sötétedés után lámpaszobákként működnek.

Az eredmény a belső terek csodás fényjátéka, és egy kevésbé explicit, játékos szimbolika.