Mosóház

Kővágóörs határában, a Burnót-patak egyik kis ágának partjára építették azt a mosóházat, amelyet az 1940-es évek közepéig használtak.

Amikor még nem volt vezetékes víz, a természet adta lehetőségeket kellett megragadnia az embereknek. Az eső összegyűjtése mellett nagy hangsúlyt fektettek a felszín alatti vizek kiaknázására.

A Káli-medencében ma is, akárcsak több száz évvel ezelőtt, bőséges vízzel szaladnak a sédek. Nem véletlen, hogy három, sédben gazdag területen – Köveskálon, Kővágóörsön és Óbudaváron – is fennmaradtak írásos és épült emlékek a hajdani mosóházakról.

Kővágóörs határában, a Kékkút felé vezető úton a Theodora tanösvény látványosságaként látható a permi vörös kőből helyreállított mosóház, amelynek szomszédságában 1949-ben még vágóhíd állott.

A MOSÓHÁZ EGY EGYSZERŰ KŐÉPÜLET
Aljában átfolyt a víz, keresztben és hosszában pallókat lefektettek le. Ezek egyikén a szennyes, a másikon a tiszta ruhákat tartották.

ÍGY MOSTAK RÉGEN
Az otthon szétválogatott ruhaneműket talicskán, kordén vagy akár a fejükön egyensúlyozva vitték a mosóházhoz. Ezt követően a ruhákat beáztatták, majd nekiálltak a szennyesebb részeket beszappanozni a házilag készült disznózsír szappannal, utána pedig kézzel és gyökérkefével alaposan átdörgölték. A következő szappanozást követően a ruhákat „pufókba” rakták egymásra, amit a sulykolás követett. A tisztára mosott ruhákat jó erősen kicsavarták, mielőtt hazavitték, hogy aztán rátekerjék a mángoló sodrófára és simára „vasalják”. A fehérneműket és az ágyneműt azonban otthon szappandarabokkal is kifőzték, hogy aztán visszavigyék őket öblítésre a mosóházba.

REND ÉS BABONA
A mosásnak hajdanán szigorú rendje volt, és hiedelmek is fűződtek hozzá: vasárnap és a nagyobb egyházi ünnepeken kívül tilos volt pénteken, különösen nagypénteken mosni. Nem mostak az asszonyok Luca napján, halottak napján, a Dél-Dunántúlon még Borbála napján sem. Úgy tartották, hogy aki pénteken mosott ruhát hord, abba belecsaphat a villám.