A XX. század közepén az addig jellemző építkezésmód, házberendezés megváltozott. Nem volt többé szükség rokkára, mángorlóra, kemencére, vagy éppen dikóra. Ezeket kidobták, elégették. Egy-egy darab még azért maradt a padlásokon. Az 1970-es évek végén egy fiatal tanítónő elhatározta, hogy diákjaival összegyűjti a szülőfalujában még fellelhető XIX. század végi tárgyakat. 10 éves gyűjtőmunka eredményeként a nyolcvanas években berendeztek egy 1856-ban épült házat.

A Tájház egy földműves család házának berendezését, életmódját mutatja be. Az építés évéről a mestergerendába vésett évszám tanúskodik. A ház fala vályogból készült, teteje náddal fedett. Három helyisége van. Az utcára néz a lakószoba. Itt étkeztek a középen lévő asztalnál. Esténként beszélgettek a lócán, székeken, sámlin, kemencepadkán ülve. Alvásra szolgált két tornyos ágy és egy dikó. A kényelmes alvást szolgálta az ágyakba tömött szalma, melyet szalmaruhával fedtek be. A szobát kemence fűtötte. A „kemence szája” a konyhából nyílik. Innen fűtötték fel a házat kukoricacsutkával, szőlővenyigével, kukoricaszárral. A kemencében sütötték a kenyeret. A kemence és a fal közötti kellemes, meleg hely volt a sut, ahol gyakran játszottak vagy aludtak a gyerekek.

A középső helyiség a konyha. A beépített tűzhelyen főzött a háziasszony. Mellette beépített füstölő van. Minden évben hízót vágott a család. Ennek húsát, szalonnáját itt füstölték meg, majd felvitték a padlásra.

A konyhából nyílt a kamra. Ide az összegyűjtött használati eszközök, szerszámok, cserépedények, textilek vannak elhelyezve bemutatás céljából.
Közepén áll egy szövőszék, ami működőképes, a látogatók kipróbálhatják a szövést.

Az udvaron szabadtéri kemence és színpad szolgálja az idelátogató érdeklődők szórakozását rendezvények alkalmával.