Kiss József Helytörténeti Gyűjtemény

Guzsalytól a varrógépig

A régi paraszti gazdálkodás egyik fontos jellemzője az önellátás volt. Erre jó példa, hogy a 20. század előtt a legtöbb helyi család a ruházkodásához szükséges alapanyagot is meg tudta termelni. A Kiss József Helytörténeti Gyűjtemény anyagából válogatott kiállításunkban bemutatjuk, hogy a 19. század végétől a 20. század közepéig milyen eszközöket használtak Jászfényszarun a hétköznapi élethez szükséges ruházkodás elkészítéséhez, illetve tisztán tartásához. Megtekinthetők a kenderfeldolgozás eszközei a tilolótól a rokkáig.

Jászfényszaru határában az elmúlt századokban még jellemző volt a kender termesztése. A betakarított kendert a szárítás után vízben áztatták, majd ismét megszárították. A száraz kendert először durván megtörték, majd tiloló (tiló) segítségével finomabbra „tilolták”. Ezt követően a gereben segítségével a szálakat megtisztították.

A kenderszálak fonását nagyon gyakran közösségi eseményként végezték. Ezt nevezték fonónak, ahol a munka mellett szórakozásra is jutott idő, és a fiatalok is találkozhattak egymással. A legények megérkezése után fonóbeli játékokat játszottak, nótáztak és citeraszóra táncoltak.

A nők a fonást guzsallyal végezték. A másik fonóeszköz a kerekes guzsaly, vagy közismertebb nevén rokka volt. Mindkét tárgyat nagyon gyakran az udvarló fiú készítette választottjának. Az elkészült fonalat hajtható motollára tekerték fel. Ezt követte a fonalmosás, szárítás, majd a gombolyítás.

A szövést megelőzte a fonalfelvetés, mellyel a vászon szélességét és hosszúságát határozták meg. A vetőt a középső rúdon forgó négy szárnyból készítették, a földön deszkára állították, felső végét a szoba mennyezetének gerendájához erősítették. A fonalat a vetőről leszedték, és felvetették a szövőszékre.

A kiállításon egy 1904-ből származó szövőszék látható. A parasztszövőszéken 50-65 cm széles vásznat lehetett szőni, és ez befolyásolta a belőle készült ruhadarabokat. A kész vásznat a folyóban vízbe mártották, a füvön szárították. Az így előállított anyagból fehérneműt, felső ruhákat (ing, gatya, blúz, szoknya, kötény), törölközőket, konyhai vászonneműket készítettek. A vászon lehetett egyszerű, vagy különböző mintákkal díszített, amelyek a kiállításon is láthatók. A kenderfeldolgozás melléktermékeként elhulló részekből köteleket és madzagokat fontak, szőttek, sodrottak.

A gépesítés előtt a mosás a nők egyik fáradságos munkájának számított. A Helytörténeti Gyűjtemény egyik legérdekesebb tárgya az a fa abroncsokból összeállított eszköz, amelyet feltehetően egy helyi bognár készíthetett közel száz évvel ezelőtt. A tárgy ugyanis egy kézzel működtethető „mosógép”, ami már megkönnyítette az egykori használója munkáját.

A vászon kisimítására használták egykor a mángorlót, amelyet a legény szerelmi ajándékként is adhatott a választott hölgynek. Éppen ezért gyakran faragásokkal is díszítették.

A 19. században Jászfényszarun is elterjedt egy másik simító eszköz: az izzó parázzsal melegíthető, öntöttvas vasaló, amelynek különböző típusai láthatók.

Az egykori lakóházak konyháinak kedvelt díszítő textiliája volt a falvédő. A mintát lepedővászonra nyomták, amelyet az asszonyok szár- és laposöltéssel hímeztek ki. A képi megjelenítés és a hozzájuk kapcsolódó feliratok idillt és szentimentalizmust sugallanak.

Felhasznált irodalom: Balassa Iván-Ortutay Gyula: Magyar néprajz. Békéscsaba 1980.

A kiállítást rendezte:

Petőfi Sándor Művelődési Ház és Könyvtár Jászfényszaru

Dr. Farkas Kristóf Vince történész

Harmathné Boros Mária dekoratőr