Református templom

Túristvándi temploma az 1470-80-as évek második felében épült. A falu fő birtokosai, így valószínű templomának építői és kegyurai Kölcsey és a Kende családok voltak, de a 16 századtól kisebb nagyobb részbirtokait találjuk itt két főúri családnak: a Perényieknek és a Báthoryaknak. A Kölcseyek és Kendék minden bizonnyal még közösen építették fel Kölcse templomát a 14. század első felében, amely a család egyik legjelentősebb kegyúri temploma volt. A mai Tiszakóród, Túristvándi, Nagyszekeres birtoklásában is ott találjuk a Kölcsey családot, így valószínűsíthető, hogy ezeknek a templomoknak az építkezésében is szerepet játszhattak.

Túristvándi temploma évszázadokon keresztül volt a Kölcsey és Kende család temetkezési helye. A Kendék a Kölcseyektől a 14. század végén kezdték megkülönböztetni magukat és szakadtak el külön családként, majd 1515-ben a Kende család is kettévált a kölcsei, illetve a cégényi Kende ágakra. A Kendék hűségesek voltak elveikhez és a 16. században felvett református vallásukhoz, olyannyira, hogy több templom kegyuraként is megtaláljuk őket. A nemzetség tagjai között sok költő és író, politikus, tudós szolgálta a nemzet felemelkedését, tették azt szabadelvű, konzervatív politikuskánt papként, tanárként, katonaként, gazdálkodóként és hivatalnokként. A Kende nemzetség egyik legimpozánsabb emléke a Kölcsey-Kende kúria, amelyet Szamos folyó partján báró Kende Zsigmond építetett 1833-ban.

Túristvándi temploma gótikus stílusban épült. A templom téglalap alaprajzú hajójához szabálytalan nyolcszög szentély kapcsolódik keletről. A szentély északi oldalán egykor négyszög alaprajzú sekrestye állt, amelyet a reformáció előretörésekor elbontottak. Az északi szentélyfal külsején előkerült a sekrestye dongaboltozatának válla, fedélszékének gerendafészkei, egy kisméretű, négyzetes falifülke és a sekrestyét a szentéllyel összekötő gótikus ajtó nyílása is.

A gótikus építészet legjellemzőbb formája a csúcsív. Gyakran alkalmazták nyílások esetében, Túristvándiban például a torony kapujánál, a szentély és a hajó ablakainál, és a két térrészt elválasztó diadalívnél is. Széles körű európai elterjedésének szimbolikus összetevői is lehettek, a templomépítészetben talán a felfelé, azaz a mennyek felé irányuló alapformája. A csúcsívnek azonban voltak olyan hátrányai is, melyeket az építőknek ellensúlyozni kellett, elsősorban a boltozatok esetében. A csúcsívvel épített szerkezetek tömege és így nyomása is nagyobb volt, ezért a boltozatokat oldalról majdnem mindig támpillérekkel igyekeztek megtámasztani. Ebből következően a támpillér a gótikus építészet másik olyan alapvető elemévé vált, melynek esztétikai értelemben is meghatározó lett a szerepe – nem véletlen, hogy a csúcsíven kívül ez az a szerkezet, amit a köztudat máig azonosít a stílussal.

Ahogyan az a középkori templomok esetében szinte kötelező volt, a túristvándi templom két fő terét, szentélyét és hajóját is egy ív, az ún. diadalív választja el egymástól. Ez vizuálisan is kijelöli a misét végző papság számára fenntartott rész, azaz a szentély, és a hívők által használható tér, a hajó közti határvonalat. E két rész találkozásánál, az ív belseje felé eső oldalon egy-egy négyzetes, faragott lyuk látható. A lyukak kevésbé az ív építésével voltak kapcsolatban, ahogyan azt sokszor feltételezni szokták. Az ilyen gerendák a templom berendezésével álltak összefüggésben. Rajtuk elsősorban fából készült szobrot, vagy szobrokat helyeztek el. Ábrázolásuk a középkorban végig kötött volt, minden esetben a Keresztrefeszítést mutatták be. A műfaj eredeti latin elnevezése – crux triumphalis, azaz diadalkereszt – Krisztusnak a kereszten kivívott győzelmére utal. A magyar nyelvben elhelyezésük alapján alakult ki a nevük: diadalívkereszt.

1770-ben a templomot pusztító tűzvész rongálta meg. A majdnem teljesen leégett templomot nyolc év alatt sikerült újjáépíteni. Ekkor alakították át például kazettásra a templom mennyezetét is. A templom mellett egykor harangláb állt. Ezt 1858-ban eladták a nemesborzovaiaknak, amely onnan a szentendrei falumúzeumba került. A ma meglévő kőtornyot 1858-1876-ig építették fel igen viszontagságosan, sok anyagi áldozat és emberi munka által.

Istvándi a Túr folyónak és az azon lévő, a faluhoz tartozó vízimalmoknak köszönhette viszonylagos jólétét. A falu a folyamatos gabonaőrlések miatt a környékbeliek állandó célpontja volt, így a település a terület kis „központjává” vált. Viszonylagos jólétüket szájhagyományaikban is megőrizték. Úgy tartották a régi öregek, hogy a templomtoronyban egy 1595-ből származó ezüst harang ütötte el mindig a déli harangszót és hívott istentiszteletre. A hagyomány szerint ezt a harangot 1787-ben, a templom teljes felújításakor eladták, hogy az építés költségeit fedezzék. Egy másik hagyomány szerint ugyanakkor az ezüstharangot a Rákóczi-szabadásharc idejében ásták el a templom közelében. A jelenlegi meglévő két harang közül az egyik, a nagyobbik 1869, a kisebbik 1923-ból való.