Tornyai János Múzeum

Hétköznapok Vénuszai
A múzeum állandó régészeti kiállítása az újkőkor emberének (Kr. e. 7-5. évezred) mindennapjaiba vezeti vissza a látogatókat, a bemutatott tárgyakat környezetük részeként, funkciójukat is ábrázolva figyelhetik meg. A kiállítás három fő témaköre: egy újkőkori (neolit) falu élete, a tiszai kultúra hitvilága, valamint a késő neolit gyékény- és textilművesség.

Különös, a maitól alapjaiban különböző világ lehetett a természetileg nagy változatosságot mutató Alföldön az újkőkor kezdetén. Mocsarak, lápok, füves területek váltogatták egymást. A Tisza-Maros térségében már akkortájt a tölgyes társulások lehettek jellemzőek. A folyók mentén és a mocsaras területeken ártéri ligeterdők, a szárazabb részeken gyöngyvirágos és tatárjuharos tölgyesek éltek.

Az utolsó jégkorszak Kr. e. 18 000 körül tetőzött. Az ezt követő tízezer év folyamán a hőmérséklet folyamatosan emelkedett. A melegebbé és csapadékosabbá váló éghajlat Eurázsiában a maihoz hasonló növényzet és állatvilág kialakulását eredményezte. Ennek következtében az ún. “Termékeny Félhold” övezetében (a mai Nyugat-Ázsia területén), ahol a korai időszakban háziasított növények és állatok vadon élő egyedei éltek, kibontakozott a termelőgazdálkodás. A neolitizációs hatások viszonylag korán eljutottak az európai szárazföldre. A Kárpát-medence első, letelepült életmódot folytató közössége a Körös-kultúra népe volt a Kr. e. 7. évezred végétől a 6. évezred végéig. Településeik a vízfolyások magaspartjain, néha hosszan elnyúlóan húzódtak. A kisebbeken 5-10 ház állhatott. A korszak jellemző háztípusa a földfelszíni, téglalap alaprajzú, oszlopvázas, agyagfalú, egyhelyiséges, nyeregtetős épület. Egy-egy közösség a földek kimerülése miatt rövid ideig lakott ugyanazon a településen. A földet fából, agancsból vagy csontból készült barázdahúzó eszközzel törték fel. A csont- vagy agancsfoglalatú, kőpengés sarlóval learatott gabonát őrlőköveken őrölték meg. A termesztett növények sorába az alakor (egysoros búza), a tönke (kétsoros búza), az árpa, a köles és a lencse tartozott. A háziállat-állomány a juh és kecske mellett szarvasmarhából és sertésből állt. Ezek testfelépítése és mérete jelentősen különbözött a maiaktól. A termelőgazdálkodás mellett jelentős szerepet töltött be a vadászat, a halászat és a gyűjtögetés. Íjjal és dárdával, emellett valószínűleg csapdákkal és vermekkel vadásztak, főként szarvasra, őstulokra, vaddisznóra és őzre. A halfogyasztás a hústáplálkozás kiegészítésére szolgált. A harcsát, csukát és a pontyot, továbbá a süllőt és a fogast fogyasztották nagyobb mennyiségben. Ezekből a halfajtákból óriási méretű példányok éltek abban az időben. A nők és a gyerekek feladata volt a különböző tavi és folyami puhatestűek, valamint az erdei gyümölcsök és bogyók begyűjtése. A korábbi időszakra is jellemző fa-, gyékény- és háncsedények mellett megjelentek a főzésre is alkalmas agyagedények.

A Körös-kultúra által közvetített újkőkori vívmányok hatására az Alföld északi részén még középső kőkori (mezolit) szinten élő, vadászó, halászó, gyűjtögető őslakosság körében kialakult az alföldi vonaldíszes kerámia kultúrája, majd megjelent a Körös-kultúra által lakott területen is, ahol a középső újkőkorban létrejött a szakálháti kultúra. Ennek a korszaknak a végén jelentek meg a Maros-völgyétől északra az első lakóhalmok, a “tellek”. A lakosság kiscsaládi házakban, a nyílt falvakban pedig hosszú, nagycsaládi építményekben lakott. A kerámiaművesség különlegesen szép darabjai az arcosedények, melyeken az emberi arc sematikus ábrázolása jelenik meg.

A szakálháti kultúra élete végén, a Kr. e. 6. és 5. évezred fordulója táján Délkelet-Európa-szerte átalakulás következett be az újkőkori gazdasági és társadalmi folyamatokban. Ennek során a különböző irányból beszivárgó jövevények és az őslakosság összeolvadásából a Tisza-völgy déli szakaszán és mellékfolyóinak partján kialakult a tiszai kultúra. Emlékanyagának kiemelkedő darabjai a hitvilághoz kapcsolódó tárgyak: a nő alakú edények, férfiakat ábrázoló szobrok, oltárok és kisplasztikák. A hitvilág mellett a társadalomban bekövetkezett változásokat is mutatja a két, Szegvár-Tűzkövesről származó, trónuson ülő férfiszobor. [másolatok - Az eredeti műtárgyak szentesi Koszta József Múzeumban tekinthetőek meg.] Ezek azok az alkotások, amelyeken aratósarlót, illetve kő- vagy rézbaltát, azaz megkülönböztető jelvényt láthatunk. Ezek alapján a tiszai kultúra embere nem csak létfenntartási módja tekintetében, hanem hitvilágában, jelképrendszerében is közeli rokonságban állt a mediterrán-balkáni világgal.

Jellegzetes tiszai díszítés a szögletes, megsokszorozott meanderszerű karcolt minta, mely a szakrális emlékek mellett megjelenik az agyagedényeken, a házak falán, a gyékény- és textilművesség termékein is. Előképét a fonástechnikában kereshetjük. A nádból, sásból és gyékényből készített, csak lenyomatokból ismert sűrűbb fonatokból tárolóedények, szőnyegek, falvédők, a ritkásabb fonatokból rosták vagy kávás kosarak készülhettek. A díszítés ruházaton való megjelenésére utal az idolok bekarcolásokkal jelzett ruházata és egy agyagból készült mintázó henger, palástján bekarcolt rombuszmintával.

Látványraktár
A múzeum teljes gyűjtőkörét felölelő látványraktárban mintegy ezerötszáz darabból álló, kiemelkedő jelentőségű néprajzi, régészeti, helytörténeti és képzőművészeti tárgyegyüttes várja a látogatókat.