Gelej látnivalói
Pincék
Cím
Gelej
külterület
47.830084 N, 20.761224 E
Útvonaltervezés
Kapcsolat
Web: www.uj.gelej.hu
Gelejen az 1950-es évek végéig a falu határában egyáltalán nem termesztettek szőlőt, sőt, a beltelki, lakóövezetben kihasított kertekben is csak 1889 és 1910 között telepítettek néhány jelentéktelen nagyságú szőlőskertet. A falubeliek egy része más községekben bírt külső, ún. extraneus porciókat; erre vonatkozó legkorábbi, 1583-as adatunk szerint egy geleji Harsányban művelte szőlőjét.

A 19. század második, 20. század első felében is jónéhány geleji birtokolt egy-egy porciót valamelyik szőlőtermesztő településen, a csáti határban, a geszti (Borsodgeszt) és a nyéki (Nyékládháza) hegyen. Kivételesen sok gazda bírt szőlőt az emődi Tehéntáncon.

A geleji Pincéket a szájhagyomány szerint már a falu 1596-os pusztulása előtt is használták, közvetett forrásaink alapján azonban csak a 18. század vonatkozásában jelenthetjük ki, hogy a külső birtokokon előállított bor egy részét bizonyosan itt tárolták. A bortermés más része az extraneus birtokon álló, esetleg a geleji portán lévő különálló vagy ház alatti pincébe kerülhetett. Néhány gazda több helyen is tárolhatta borát; Bársony József 107 holdas falubelinek a Tehéntáncon volt pincéje, apósa halála után aztán a Pincékben is örökölt egyet.

A geleji borospincék a Felföld nagyszámú föld alatti építményeivel rokoníthatók, ezeket azonban nem riolittufába, hanem világosbarnás-sárgás löszös agyagba vájták. A költséges, fáradságos munkával kialakított és ennek eredményeként kedvező adottságokkal – főként állandó hőmérséklettel és páratartalommal – rendelkező tárolóhelyek fejlett borkultúrát jeleznek. Vincze István a Felföld vonatkozásában írja: „ezek a pincék a jelentős anyagi értéket jelentő bornak nemcsak biztonságát szolgálták, hanem (…) tartósabb (több éves) tárolása mellett a mustnak kiváló borrá érlelődését is”. Hasonlóan vélekedik a geleji pincékről szólva Belényi Gábor is:
„A sárga nyirok talaj erősebb, mintha kőből volna,
a bort kitünő egyenletes hőmérsékkel tartja”.

A geleji Pincékről az első írásos említést csak a 18. század első feléből ismerjük, bár egyes források a tatár időkből valónak mondják: egy 1972-es adatközlés szerint a falubeliek akkoriban búvóhelyül használták, de hasonló eredeztetésről számol be Nagy Sándor egykori lelkipásztor is: „…a tatárjárásra emlékeztet itt a »geleji hegy«-be épített pincesorozat. (…). A szóbeszéd szerint a tatárok elől mentették e mély, erős homokkőből kivájt pincékbe a terményeket.” Belényi Gábor geleji tanító a 15. századból eredezteti a pincéket: a régi szájhagyomány szerint ezeket az egykor itt álló falut megszálló cseh husziták búzatároló vermeiből alakították ki a később életre kelő falu lakói. Mint ahogy e középkori falu, vagy épp a tatárjárás idejében nyitott vermek létezésére sincsenek egyértelmű bizonyítékaink, úgy – jelen ismereteink alapján – a pincék azzal összefüggésbe hozott eredeztetésének hitelességét is fenntartásokkal kell kezelnünk.

A pincék helyét a lakótelepülés központjától 1,3 km-re, egy 101–102 méter tengerszint feletti magasságú dombháton jelölték ki (a lakótelepülés 95–97 méteres tfm-ú térszínen terül el). Az 1910-es kataszteri felmérés idején a község tulajdonában álló 1 k. hold 879 négyszögöles területet rétként használták, magántulajdonban csupán az adómentes földalatti pincéket és a két pincéhez kapcsolódó pár négyzetméteres alapterületű gazdasági épületet találjuk. A Pincék teljes területét valamikor a 20. század közepén mérték ki a pincetulajdonos gazdák között.

Az 1784-es első katonai felmérés „WeinKeller” – borospincék – néven kilenc, halmazos elrendezést mutató pincét jelöl a területen. A mappa pontossága megkérdőjelezhető, a halmazosság azonban nem, hiszen a jelenlegi alaprajz is ezt igazolja. A legrégebbi pincék csoportja tekintetében a teljes beépítettséggel (az 1940-es évekre) a bejáratok többé-kevésbé egy csigavonal ívéhez igazodnak, a pincelyukak egy részének hosszanti tengelyei pedig e csigavonal középpontja irányába haladnak. E sajátosság eredményeként az ódon pincék közt sétálva a halmazos összevisszaság is harmonikusan fest, nem véletlenül említi szinte valamennyi adatközlőnk, hogy a pincelyukak találkozási pontján állva, a lyukak fölött húzódó hosszanti halmok úgy festenek, mintha csillagot képezve futnának össze.

A geleji pincék a lyukpincék közé sorolhatóak, itt azonban, mivel kialakításukkor nem állt rendelkezésre meredek fal, amelybe lyukat vájhattak volna, a tárolásra szolgáló, minden esetben egyágú helyiségbe a néhány méter mélyre vezető lépcsőn keresztül lehet lejutni.

A pincék meghatározó részéhez ősi soron valószínűleg nem tartozott semmilyen felszíni épület, a lejárót csupán kőből vagy téglából épített, kosáríves vagy ritkábban timpanonos kialakítású boltozat, gádor védte. A kevésbé megmunkált kőből rakott gádort kívülről rendszerint bevakolták és fehérre meszelték, a mívesebben faragott kőből vagy téglából építettet azonban vakolatlanul hagyták.

Ilyen gádoros lejáratú pincéket ma is találunk a területen, a legtöbb elé azonban az 1970-es évek második felében és az 1980-as években kisebb épületet, pinceházat húztak.

A régi pincegádorok előtt az 1970-es, -80-as évektől megszaporodó téglalap, ill. egy esetben L alaprajzú (ezt az 1990-es évek elején építették) pinceházakat már tufakőből, téglából, szilikátból, vályogból (utóbbit téglával vegyesen is) húzták fel, kívülről színezett vakolattal borították.

A Pincékben 1910-ben 16, 1930-ban és 1942-ben pedig 22 pincét használtak a falubeliek. Ez a szám csak a Pincék területének 20. század közepe táján lezajló tulajdonjogi rendezése után, az 1970-es, -80-as években növekedett tovább, amikor a terület déli, délnyugati és nyugati oldalán újabb cca 10 pincét ástak, s azok elé – egy kivételével – rögtön pinceházat is emeltek. Ezeket azonban az ősi lyukpincékkel ellentétben már nem vájták: a kiásott gödröt zsaluzat segítségével bebetonozták, majd földdel borították. A téglalap alaprajzú pinceházak – hasonlóan a régi pincék elé felhúzottakkal – téglából, tufakőből és szilikátból épültek, falazatuk kívülről vakolt, színezett.

A területet a 20. század elejétől (a legkorábbi adatot 1907-ből ismerjük) az 1950-es évekig csősszel őriztették, akit a pincetulajdonos gazdák fizettek.

„Vót neki elég jó nagy kunyhója, be vót rendezve, tüzelőhellyel, mindennel. Hazagyött, meg ment is vissza, de többet vót a Pincéknél, mint itthol. Ugye, bejárta a pinceterűleteket… »jöjjön, János bácsi, igyon egy pohár bort!« Bizony, vót olyan, hogy mán jó mámoros vót a végire… de ott vót, nem vót feltörés! Ki mit őriz, abbúl él, úgy mondták az öregek.”

Az említett 18 m2-es alapterületű csőszházat 1910 és 1942 között emelték, és valamikor az 1960-as években pusztult el.