Három éve zarándokúton az Őrvidéken, egy több mint ezeréves templom romjai között a kőoltárra tettem a kezem. Azon gondolkoztam, miért nem hozunk létre körtemplomokat mostanában. „Hát építs!” - szólalt meg bennem egy hang. „Jó, építek” válaszoltam magamban, vagy magamnak? Abban a pillanatban megszületett az elhatározás. Nehéz szavakba önteni a boldogságot, amit akkor éreztem. Elkezdtem gondolatban építeni, berendezni. Néha éjszakánként arra ébredtem téglát rakok, betonozok. Nagyon vártam, hogy ténylegesen is elkezdhessem a munkát. Tudtam, akire a Jóisten feladatot bíz, annak erőt is ad hozzá. Számtalan segítséget kaptam magam mellé az Édesapám, a Fiam, a Családom és a barátaim személyében. A „látható” mellett azonban megérkezett a „Láthatatlan” segítség is. Mintha nem is mi építettük volna. Minden pillanatban Isteni kegyelem egyengette utunkat.
Nagy fejtörést okozott, hogyan ássuk ki a kör alakú alapot az agyagba és a homokkőbe. A zsinórpad kitűzése is komoly feladatnak bizonyult. Szikrázott a csákány. Barátomtól, Morvai Gábortól kértem segítséget. Ő csak megvakarta a fejét, de nem adta fel, és mint annyiszor, most is számíthattam rá. Az izgalom sokáig ébren tartott. Ébredés után elmondtam a kis reggeli imámat, erőt és segítséget kértem. Elindultunk Kerepesről. Erdőkertesen kikanyarodott elénk a Kőrösi Fatelep rakodó- és árokásó gépe. Összenéztünk Gáborral. Mögötte maradtunk. Nézzük meg vajon hova mehet? Galgamácsán állt meg a sorompónál! Telefonáltunk. „Ha már úgyis itt a gép, kiásna-e az erdőben egy alapot? Miért ne?” - egyezett bele Kőrösi Sanyi. Délben már a levest ettük bent, az alap készen kint. Csupán egy példa a sok közül az Isteni Gondviselésre.
A mesteremberek, akik itt dolgoztak, szakmájuk legjobbjai, és amit alkottak, az büszkeségükre válik. Körépület, körtető, boltívek, az erdő kellős közepén, szélben, tűző napban... Szakmai kihívás a javából! Soha nem felejtem el az ácsmester, Zsokó András szavait. Már álltak a falak, felnézett és csak ennyit mondott: „Elviszem ezt a munkát.” Tudta mekkora kihívás vár rá. Hátára vette és elvitte. Nem is akárhogy! Székely ácsok dolgoztak, volt, hogy egyszerre heten is.
A kőművesmester Gábor, akit mi csak Csiszinek ismerünk beleszívott kettőt a cigijébe és csak ennyit mondott: „Zsoltika, megcsináljuk!” És így is lett. Szépen, pontosan. Ő és a fia, Ricsi. Biztos vagyok benne, hogy jobb kőműveseket nem találhattam volna. A boltívek gyönyörűek, a falak egyenesek és minden szemet gyönyörködtető. Tették a dolgukat. A nap végén csak annyit kérdeztek: „Zsoltika, jó lesz így?”
Édesapám gondoskodott róla, hogy minden rendelkezésükre álljon: víz, áram (aggregátor), építőanyagok a megfelelő időben! Édesanyám pedig főzött, ha ment a munka. Mindenki kivette a részét!
A festőművész úr, Szemző István festette a gyönyörű oltárképet. Ő fogalmazta meg azt az érzést, ami mindannyiunkban ott volt: „Zsoltika, ez nem én voltam!” Amikor elkészült a felhőkkel, lejött az állásról, kihátrált az ajtóig, felnézett a képre és csak annyit mondott, „Istenem, ez nem én voltam!” Mindannyian, akik itt dolgoztunk, „nem mi voltunk”. Isten házát építettük és tudtuk, hogy a Jóistenhez méltó dolgot kell véghezvinni. Csak átadtuk magunkat az Ő akaratának, kérésének.
Hogy mire szolgál? Tudjuk, hogy minden hely és idő alkalmas a Jóistennel való beszélgetésre, az imára. Azt is, hogy Ő kérte, ne építsünk neki kőházat, mert Ő ott van mindenben. Úgy gondolom, azért ez egy kellemes csendes hely, ahol nem tűzi fejünket a nyári nap, nem éri a hűvös szél és nem esik fejünkre az áldott eső. Ha szeretnénk visszavonulni a világ zajától és gondolkodni, elmélkedni, hogy kit okoljunk, ha dolgaink nem úgy mennek, ahogyan szeretnénk. Vagy ha éppen betegség gyötör, vagy úgy érezzük, senki sem ért meg. Vagy egyszerűen köszönetet szeretnénk mondani mindazért a jóért, ami körülvesz minket. Mert körülvesz, csak sokszor nem vesszük észre. Jézus Urunk 2000 évvel ezelőtt született közénk, hogy az életre megtanítson, mindenre felkészítsen. Mindent elmagyarázott, csak még mindig sokan nem értjük, vagy nem figyelünk rá.
Ez a kis kápolna azért emeltetett, hogy visszatalálhassunk a Forráshoz, a Teremtőhöz, a Jóistenhez az Egyhez és újra hallhassuk magunkban a szavait, hogy azokat ne nyomhassa el a világ zaja.
Negyela Zsolt
Hozzászólások
Ehhez a látnivalóhoz még
nem érkezett hozzászólás.
Nagy fejtörést okozott, hogyan ássuk ki a kör alakú alapot az agyagba és a homokkőbe. A zsinórpad kitűzése is komoly feladatnak bizonyult. Szikrázott a csákány. Barátomtól, Morvai Gábortól kértem segítséget. Ő csak megvakarta a fejét, de nem adta fel, és mint annyiszor, most is számíthattam rá. Az izgalom sokáig ébren tartott. Ébredés után elmondtam a kis reggeli imámat, erőt és segítséget kértem. Elindultunk Kerepesről. Erdőkertesen kikanyarodott elénk a Kőrösi Fatelep rakodó- és árokásó gépe. Összenéztünk Gáborral. Mögötte maradtunk. Nézzük meg vajon hova mehet? Galgamácsán állt meg a sorompónál! Telefonáltunk. „Ha már úgyis itt a gép, kiásna-e az erdőben egy alapot? Miért ne?” - egyezett bele Kőrösi Sanyi. Délben már a levest ettük bent, az alap készen kint. Csupán egy példa a sok közül az Isteni Gondviselésre.
A mesteremberek, akik itt dolgoztak, szakmájuk legjobbjai, és amit alkottak, az büszkeségükre válik. Körépület, körtető, boltívek, az erdő kellős közepén, szélben, tűző napban... Szakmai kihívás a javából! Soha nem felejtem el az ácsmester, Zsokó András szavait. Már álltak a falak, felnézett és csak ennyit mondott: „Elviszem ezt a munkát.” Tudta mekkora kihívás vár rá. Hátára vette és elvitte. Nem is akárhogy! Székely ácsok dolgoztak, volt, hogy egyszerre heten is.
A kőművesmester Gábor, akit mi csak Csiszinek ismerünk beleszívott kettőt a cigijébe és csak ennyit mondott: „Zsoltika, megcsináljuk!” És így is lett. Szépen, pontosan. Ő és a fia, Ricsi. Biztos vagyok benne, hogy jobb kőműveseket nem találhattam volna. A boltívek gyönyörűek, a falak egyenesek és minden szemet gyönyörködtető. Tették a dolgukat. A nap végén csak annyit kérdeztek: „Zsoltika, jó lesz így?”
Édesapám gondoskodott róla, hogy minden rendelkezésükre álljon: víz, áram (aggregátor), építőanyagok a megfelelő időben! Édesanyám pedig főzött, ha ment a munka. Mindenki kivette a részét!
A festőművész úr, Szemző István festette a gyönyörű oltárképet. Ő fogalmazta meg azt az érzést, ami mindannyiunkban ott volt: „Zsoltika, ez nem én voltam!” Amikor elkészült a felhőkkel, lejött az állásról, kihátrált az ajtóig, felnézett a képre és csak annyit mondott, „Istenem, ez nem én voltam!” Mindannyian, akik itt dolgoztunk, „nem mi voltunk”. Isten házát építettük és tudtuk, hogy a Jóistenhez méltó dolgot kell véghezvinni. Csak átadtuk magunkat az Ő akaratának, kérésének.
Hogy mire szolgál? Tudjuk, hogy minden hely és idő alkalmas a Jóistennel való beszélgetésre, az imára. Azt is, hogy Ő kérte, ne építsünk neki kőházat, mert Ő ott van mindenben. Úgy gondolom, azért ez egy kellemes csendes hely, ahol nem tűzi fejünket a nyári nap, nem éri a hűvös szél és nem esik fejünkre az áldott eső. Ha szeretnénk visszavonulni a világ zajától és gondolkodni, elmélkedni, hogy kit okoljunk, ha dolgaink nem úgy mennek, ahogyan szeretnénk. Vagy ha éppen betegség gyötör, vagy úgy érezzük, senki sem ért meg. Vagy egyszerűen köszönetet szeretnénk mondani mindazért a jóért, ami körülvesz minket. Mert körülvesz, csak sokszor nem vesszük észre. Jézus Urunk 2000 évvel ezelőtt született közénk, hogy az életre megtanítson, mindenre felkészítsen. Mindent elmagyarázott, csak még mindig sokan nem értjük, vagy nem figyelünk rá.
Ez a kis kápolna azért emeltetett, hogy visszatalálhassunk a Forráshoz, a Teremtőhöz, a Jóistenhez az Egyhez és újra hallhassuk magunkban a szavait, hogy azokat ne nyomhassa el a világ zaja.
Negyela Zsolt