A Vas-hegy tetején és a keleti oldalának lábánál sokat tudhatunk meg arról, hogy a vaskor embere hogyan gondoskodott elhunyt hozzátartozóiról. A Pinka által vágott szurdok mindkét oldalán több száz halomsír emelkedik, betekintést engedve a kor emberének a túlvilágról való elképzelésébe. A sírépítmények közül némelyik kis domborulat formájában mutatkozik, amelyeket az erdőben sétálva, a fák között nem könnyű észrevenni. De ház nagyságú, 3–6 m magas, 12–20 m átmérőjű halomsírt is találunk.
A vaskor emberének életéből annak végéről tudunk a legtöbbet. A korszak első felében vidékünkön a hamvasztásos temetkezési rítus volt a legelterjedtebb. A halottat, ha előkelő volt, az Iliászban olvasható szertartásokhoz hasonlóan bocsátották túlvilági útjára. A megholtat máglyára helyezték, majd szertartásos körülmények között elhamvasztották. A hamvakat égetett agyag urnába gyűjtötték és lefedték. A hamvasztó hely fölé, némileg a földbe süllyesztve, vagy a felszínen fából, kőből sírkamrát építettek, amelyet azután földdel lefedtek. Némelyik halomsírhoz több méter hosszúságú folyosó vezetett. A sírkamrák négyszög alakúak és akár 16–25 m2 alapterületűek is lehettek. Ezekbe a tumulusokban olyan tárgyakat helyeztek el, amelyről úgy gondolták, hogy azoknak jó hasznát veszi az elhunyt a túlvilági életében. Így került oda ivókészlet nagy keverőedényekkel és felhúzott fülű ivócsészékkel, gyümölcsöstálakkal és húsételekkel, amelyből mára már csak a csontok maradtak meg. Ékszereket és viseleti tárgyakat is a sírokba helyeztek. A kora vaskori, ún. Hallstatt kultúra népességének sírjaiban a Dunántúlon nem túl gyakoriak a fegyvermellékletek, amiből – talán – egy békésebb korszakra lehet következtetni.
A Kőszegi-hegység és a Vas-hegy lábánál húzódott a bronzkor óta Európa egyik legjelentősebb, észak-déli irányú kereskedelmi útvonala, a Borostyánkő út, amely a Balti-tenger partvidékét kötötte össze az Adriai-tenger és ezen keresztül Mediterraneum vidékével. Így kerülhettek a halomsírokba olyan tárgyak, amelyek távoli vidékekről érkeztek ide és „végső nyughelyüket” a Vas-hegy földjében lelték meg.
Hozzászólások
Ehhez a látnivalóhoz még
nem érkezett hozzászólás.
A vaskor emberének életéből annak végéről tudunk a legtöbbet. A korszak első felében vidékünkön a hamvasztásos temetkezési rítus volt a legelterjedtebb. A halottat, ha előkelő volt, az Iliászban olvasható szertartásokhoz hasonlóan bocsátották túlvilági útjára. A megholtat máglyára helyezték, majd szertartásos körülmények között elhamvasztották. A hamvakat égetett agyag urnába gyűjtötték és lefedték. A hamvasztó hely fölé, némileg a földbe süllyesztve, vagy a felszínen fából, kőből sírkamrát építettek, amelyet azután földdel lefedtek. Némelyik halomsírhoz több méter hosszúságú folyosó vezetett. A sírkamrák négyszög alakúak és akár 16–25 m2 alapterületűek is lehettek. Ezekbe a tumulusokban olyan tárgyakat helyeztek el, amelyről úgy gondolták, hogy azoknak jó hasznát veszi az elhunyt a túlvilági életében. Így került oda ivókészlet nagy keverőedényekkel és felhúzott fülű ivócsészékkel, gyümölcsöstálakkal és húsételekkel, amelyből mára már csak a csontok maradtak meg. Ékszereket és viseleti tárgyakat is a sírokba helyeztek. A kora vaskori, ún. Hallstatt kultúra népességének sírjaiban a Dunántúlon nem túl gyakoriak a fegyvermellékletek, amiből – talán – egy békésebb korszakra lehet következtetni.
A Kőszegi-hegység és a Vas-hegy lábánál húzódott a bronzkor óta Európa egyik legjelentősebb, észak-déli irányú kereskedelmi útvonala, a Borostyánkő út, amely a Balti-tenger partvidékét kötötte össze az Adriai-tenger és ezen keresztül Mediterraneum vidékével. Így kerülhettek a halomsírokba olyan tárgyak, amelyek távoli vidékekről érkeztek ide és „végső nyughelyüket” a Vas-hegy földjében lelték meg.