A falu elején látható olajütő különleges ipari műemlék, mely még századunk elején működött.
A Magyar Néprajzi Lexikon szerint az olajütő nem más, mint olajos magvak olajtartalmának kinyomására szolgáló technikai eljárás műhelye, felszerelése és gazdája. Az olajütés háztartási szinten is folyhatott elmaradott, archaikus vidéken. Magyar nyelvterületen azonban az olajütőket specialisták, felkészült szakemberek működtették.
Az olajütők berendezése, technológiai felszerelése és üzemeltetése a molnármesterség speciális ágazatává vált. Az olaj egyfelől népélelmezési cikként is szerepet játszott, különösen az olyan vallási csoportoknál, ahol a böjtös étrend nagy jelentőségű volt; másfelől az ásványolajtermékek, ill. a gázféleségek (pl. karbidgáz) elterjedéséig világító anyagul is használták. – Az olajütés az olajtartalmú magok törésével, zúzásával kezdődik. A mag törésére kölyüs, lábbal hajtott vagy forgó energiát hasznosító ejtő, bakós törőszerkezeteket (amelyek az érczúzók, kendertörők módjára működnek) is használtak (pl. Parajdon, Székelyföldön), általánosabb volt azonban a görgőhengeres magtörés. Ilyenkor vályúban vagy kőlapon oldalukra fordított malomköveket forgattak körbe. Meghajtásuk az előbbi esetben általában vízi energiával történt, az utóbbi esetben gyakoribb volt az állati energia igénybevétele. A megtört magot vízzel péppé gyúrták, s ezt állandó keverés közben megpörkölték. A törés és pörkölés a növényi rostokat elroncsolta, mintegy előkészítve az olajnak a növényi szövetek közül való kipréselését.
A magyar olajütés kifejezés a régi olajpréselés technikájára utal. Eredetileg a pörkölt, préselésre kész masszát rögzített elhelyezésű állványzatba vagy akár élő vagy száraz fának a megfelelően kivájt, kiképzett részébe helyezték, majd a masszára préselő lapot tettek, s azt ékek beütésével mindjobban összenyomták, összepréselték. Ezáltal a rostok között levő olaj kipréselődött, kifolyt és kicsepegett. Fejlettebb módszert jelentett a különféle orsós, csavaros prések használata. Kedveltek voltak szőlőprésekhez hasonló olajütő mechanizmusok. A legfejlettebb régi olajütő-műhelyek fekvő A betűre emlékeztető szerkezetűek voltak. Csúcsokban erős kalodába támaszkodtak. Csúcsukhoz közel préselő köldököt helyeztek az egyik gerendára, a másikon kis mélyedés volt. Ide tették lukacsos vas, acél lábasba a préselendő masszát. A prés nyitott szárában elhelyezett vízszintes tengelyű orsóval – melynek közepén nagy, erős küllős kereket képeztek ki – a prés két szárát nagy erőkifejtést biztosítva összezárták. A préselő köldök a masszát az edényben összenyomta. A présedényből kivett maradékot, olajpogácsát takarmányozásra jól használhatták. Az így nyert növényi olaj még jelentékeny mennyiségű vizet tartalmazott, amelyet főzéssel párologtattak el.
Az olajütés országszerte elterjedt mesterség volt. Egyfelől a hidraulikus présgépekkel dolgozó gyárak, másfelől a böjtös étrend szigorúságának megszűnése, valamint az ásványolaj-származékok és a disznózsír elterjedtebb használata a II. világháború után hazánkban a hagyományos olajütők teljes felszámolódásához vezetett. A magyar nyelvterületen még Erdélyben maradtak meg olajütők. Az utolsó olajütő-műhelyek felszerelési teljességükben vagy részleteikben múzeumokba kerültek.
Hozzászólások
Ehhez a látnivalóhoz még
nem érkezett hozzászólás.
A Magyar Néprajzi Lexikon szerint az olajütő nem más, mint olajos magvak olajtartalmának kinyomására szolgáló technikai eljárás műhelye, felszerelése és gazdája. Az olajütés háztartási szinten is folyhatott elmaradott, archaikus vidéken. Magyar nyelvterületen azonban az olajütőket specialisták, felkészült szakemberek működtették.
Az olajütők berendezése, technológiai felszerelése és üzemeltetése a molnármesterség speciális ágazatává vált. Az olaj egyfelől népélelmezési cikként is szerepet játszott, különösen az olyan vallási csoportoknál, ahol a böjtös étrend nagy jelentőségű volt; másfelől az ásványolajtermékek, ill. a gázféleségek (pl. karbidgáz) elterjedéséig világító anyagul is használták. – Az olajütés az olajtartalmú magok törésével, zúzásával kezdődik. A mag törésére kölyüs, lábbal hajtott vagy forgó energiát hasznosító ejtő, bakós törőszerkezeteket (amelyek az érczúzók, kendertörők módjára működnek) is használtak (pl. Parajdon, Székelyföldön), általánosabb volt azonban a görgőhengeres magtörés. Ilyenkor vályúban vagy kőlapon oldalukra fordított malomköveket forgattak körbe. Meghajtásuk az előbbi esetben általában vízi energiával történt, az utóbbi esetben gyakoribb volt az állati energia igénybevétele. A megtört magot vízzel péppé gyúrták, s ezt állandó keverés közben megpörkölték. A törés és pörkölés a növényi rostokat elroncsolta, mintegy előkészítve az olajnak a növényi szövetek közül való kipréselését.
A magyar olajütés kifejezés a régi olajpréselés technikájára utal. Eredetileg a pörkölt, préselésre kész masszát rögzített elhelyezésű állványzatba vagy akár élő vagy száraz fának a megfelelően kivájt, kiképzett részébe helyezték, majd a masszára préselő lapot tettek, s azt ékek beütésével mindjobban összenyomták, összepréselték. Ezáltal a rostok között levő olaj kipréselődött, kifolyt és kicsepegett. Fejlettebb módszert jelentett a különféle orsós, csavaros prések használata. Kedveltek voltak szőlőprésekhez hasonló olajütő mechanizmusok. A legfejlettebb régi olajütő-műhelyek fekvő A betűre emlékeztető szerkezetűek voltak. Csúcsokban erős kalodába támaszkodtak. Csúcsukhoz közel préselő köldököt helyeztek az egyik gerendára, a másikon kis mélyedés volt. Ide tették lukacsos vas, acél lábasba a préselendő masszát. A prés nyitott szárában elhelyezett vízszintes tengelyű orsóval – melynek közepén nagy, erős küllős kereket képeztek ki – a prés két szárát nagy erőkifejtést biztosítva összezárták. A préselő köldök a masszát az edényben összenyomta. A présedényből kivett maradékot, olajpogácsát takarmányozásra jól használhatták. Az így nyert növényi olaj még jelentékeny mennyiségű vizet tartalmazott, amelyet főzéssel párologtattak el.
Az olajütés országszerte elterjedt mesterség volt. Egyfelől a hidraulikus présgépekkel dolgozó gyárak, másfelől a böjtös étrend szigorúságának megszűnése, valamint az ásványolaj-származékok és a disznózsír elterjedtebb használata a II. világháború után hazánkban a hagyományos olajütők teljes felszámolódásához vezetett. A magyar nyelvterületen még Erdélyben maradtak meg olajütők. Az utolsó olajütő-műhelyek felszerelési teljességükben vagy részleteikben múzeumokba kerültek.