Csólyospálosi Földtani Feltárás

Hazánk majd’ minden vidékén találunk kőbányákat, kőnyerő helyeket. Meglepő és kevésbé ismert módon még az Alföld egyes vidékein is. Sokan hiszik, hogy az Alföldön építőanyagként évezredekig csak az agyagos vályog és az ebből készíthető tégla állt rendelkezésre, pedig errefelé is akad „kő”. A Duna-Tisza közén ugyanis foltokban bányászható és építkezésre alkalmas réti mészkövet lehet találni. A vasoxidtól barnásfehér kőzetet a Homokhátság népe „darázskőnek” nevezi, amit a darázsfészekre emlékeztető lyukacsos szerkezetéről kapott, de a népi emlékezetben szép és kifejező sárkő, gyepkő, mocsárkő, varangykő és cupák elnevezésekkel is illették. A darázskő a Kiskunság egyetlen jó minőségű, ugyanakkor könnyen megmunkálható szilárd építőanyaga, az Alföld ma már szinte teljesen elfeledett képződménye.

Hogyan keletkezhetett ez az – Alfölddel kapcsolatos eddigi ismereteinktől gyökeresen különböző – képződmény?

A Duna-Tisza közi Homokhátság felszínét változatos formájú, helyenként több méter magasságú homokbuckák, lösszel fedett területek jellemzik. A közöttük található mélyedésekben kialakult időszakos vízállások – semlyékek, ki-kiszáradó rétek – az édesvízi karbonát képződés helyeinek őrzői.

A Duna-Tisza közének állandó és időszakos szikes tavaiban a jégkorszak végétől, a holocén időszak kezdetétől karbonátos üledékképződés indult el, amely folyamat az intenzívebb emberi megtelepedéshez kötődő, növekvő foszfát/foszforterheléssel a bronzkorban, – megközelítőleg 3500 évvel ezelőtt – leállt, de a képződéséhez szükséges feltételek megléte esetén néhány helyen még ma is folytatódik.

Képződéséhez kedvező viszonyokat a nyári csapadékszegénység, a sekély, ingadozó vízszint, a jelentős párolgás és a tavak vizének kémiai összetétele adja. A homokbuckák közötti mélyebb fekvésű területeken, ahol a talajvízszint (akár éghajlati okokból, akár vízrendezés hatására) tartósan és nagymértékben csökken, ott tó már nem maradhat fönn, jobbára csak rövidebb időtartamú tavaszi vízborítottság alakulhat ki. Az ilyen kisvizek a semlyékek. Fenékszintjükben a korábban keletkezett dolomitiszap a talajvíz-ingadozás zónájába kerül, ezért az üledék folyadéktartalma is erősen ingadozó, összmennyisége lecsökken. Ilyen geokémiai körülmények között megindul a dolomitiszap póruskitöltése. A kalcitkristályok beépülése eredményeként végbe megy a kemény karbonát-kőzetté szerveződése: vagyis a darázskő kialakulása.

A Duna-Tisza közi hátság DK-i lejtőjére települt Csólyospálos község, melynek határában a darázskő világviszonylatban is jelentős, nagy kiterjedésű természetes előfordulásával találkozhatunk. A falutól mintegy 1,5 km-re ÉK-re egy tágas, ÉNy-DK-i irányban elnyúló, 3 km hosszú deflációs medence húzódik. Ennek középső részét hajdan szikes tó töltötte ki. A környék kővágói – fölismerve a kőelőfordulást – évtizedeken át bányászták itt ezt az értékes építőanyagot. A falu melletti feltárás egy felhagyott kőfejtő (bánya), melynek anyagát – a kb. fél méter vastag fedőréteg elhordása után – kézi szerszámokkal fejtették ki. A terület 1978-ban kapott természetvédelmi oltalmat. A helyszín tulajdonképp kőzettani típusszelvény. Olyan feltárás, amilyen a Duna-Tisza közén nagyon sok másik semlyékben (vízjárta szikes laposban) is kialakítható lenne. Ám miközben itt, Magyarország közepén térségi léptékben is jellemző ez a képződmény, addig ehhez hasonlót világviszonylatban is csak néhány helyről (így Kalifornia, Belső-Anatólia, Irán, Dél-Ausztrália térségében) ismerünk.

A Csólyospálosi réti mészkő- és dolomit-feltárás nemcsak geológiai és természetvédelmi, hanem jelentős kultúrtörténeti értéket is képvisel, hiszen egy évszázadokon át művelt népi foglalatosság: a kővágás (tehát a Duna-Tisza közi kőbányászat) emlékhelye.

A szilárd építőkőzeteket gyakorlatilag nélkülöző – és a hegyvidéki bányaterületektől is igencsak távol fekvő – Duna-Tisza közén az Árpád-kor óta folyamatosan bányászták a darázskövet.

Számos Árpád-kori, nem ritkán a tatárjárás idején elromosodott, vagy késő középkori templom alapozása és falazata épült darázskő felhasználásával (közülük a legismertebbek a lajosmizsei Pusztatemplom, a soltszentimrei Csonka-torony, Szer monostora, vagy a kecskeméti Szent Miklós templom támpillérei és hajdani temetőkertjének csontháza). Figyelemre méltó, darázskőből épült középkori emlék a Csengelén talált kun sírkamra vagy a napjainkban folyó ásatás során Bugac-Felsőmonostoron előkerült kolostor.

A 20. század eleji építkezéseken is találkozhatunk darázskővel módosabb gazdák borospincéiben, belvizes területeken a tanyasi újjáépítés épületalapjaiban, melléképületek falazatában. Az 1960-as években a termelőszövetkezeti istállók, hodályok, raktárak építkezésein még szintén használták ezt a kőzetanyagot. A kővágás 1970 táján szűnt meg. A betonalapozás, a tégla-falazatok általánossá válása és a munkaerő drágulása véget vetett ennek a csak vidékünkre jellemző – még ha nem is sokaknak kenyeret adó – kismesterségnek.