Csokonyavisonta látnivalói
Fás Legelő Természetvédelmi Terület
1977-ben az Országos Természetvédelmi Hivatal elnöke védetté nyilvánította a község határában található Bikács és Hosszúnyíres elnevezésű fás legelőt. A mintegy 440 hektár kiterjedésű, országos jelentőségű védett terület elnevezése: Csokonyavisontai Fás Legelő Természetvédelmi Terület.
Dél-Somogy területét az elmúlt századokban hatalmas erdőségek borították. A Dráva-menti területek erdősültsége a honfoglalás idején még 60-80 %-os lehetett, később az erdőterület kiterjedése fokozatosan csökkent. Az itt élő népek ősi foglalkozása volt az állattartás. A középkortól kezdve a tölgyesekben sertéskondákat makkoltattak, emellett méneseket és gulyákat is legeltettek. A keményfás erdők méretes és kiváló faanyagot adtak. Ezt a végvári időkben palánkvárak építésére és megerősítésére használták, illetve hatalmas mennyiséget termeltek ki és égettek el hamuzsírfőzés céljaira. Jelentős kereskedelmi cikk volt a cserzőgubacs, melyet a szintetikus cserzőanyagok megjelenéséig tonnaszám exportáltak.
A legelőerdő-gazdálkodás a pásztorkodó emberi tevékenységnek köszönhető. Az erdők irtása során magányos fák és facsoportok állva maradtak, így kialakult egy mozaikos, fákkal és facsoportokkal tarkított terület. E fák a bőséges makktermés mellett a legelő állat - és természetesen a pásztor - számára bizonyos fokú védelmet nyújtottak az időjárás viszontagságaival szemben. Mivel a fák több emberi generációt is túléltek, egyedeik helyenként rendkívüli méreteket értek el. A legelőterületeket rendszeresen tisztították, megelőzendő azok beerdősülését, elcserjésedését. Századunk középső évtizedeiben még csaknem minden településnek megvolt a marha-, csikó-, és disznólegelője, illetve legelőállata.
A legeltetés megszűnését követően a fás legelők elcserjésednek, beerdősülnek, s számos helyen a hajdani gazdálkodás nyomát már csak az öreg hagyásfák, elárvult kútgémek és összetört, mohos vályúk őrzik.
Dél-Somogy területét az elmúlt századokban hatalmas erdőségek borították. A Dráva-menti területek erdősültsége a honfoglalás idején még 60-80 %-os lehetett, később az erdőterület kiterjedése fokozatosan csökkent. Az itt élő népek ősi foglalkozása volt az állattartás. A középkortól kezdve a tölgyesekben sertéskondákat makkoltattak, emellett méneseket és gulyákat is legeltettek. A keményfás erdők méretes és kiváló faanyagot adtak. Ezt a végvári időkben palánkvárak építésére és megerősítésére használták, illetve hatalmas mennyiséget termeltek ki és égettek el hamuzsírfőzés céljaira. Jelentős kereskedelmi cikk volt a cserzőgubacs, melyet a szintetikus cserzőanyagok megjelenéséig tonnaszám exportáltak.
A legelőerdő-gazdálkodás a pásztorkodó emberi tevékenységnek köszönhető. Az erdők irtása során magányos fák és facsoportok állva maradtak, így kialakult egy mozaikos, fákkal és facsoportokkal tarkított terület. E fák a bőséges makktermés mellett a legelő állat - és természetesen a pásztor - számára bizonyos fokú védelmet nyújtottak az időjárás viszontagságaival szemben. Mivel a fák több emberi generációt is túléltek, egyedeik helyenként rendkívüli méreteket értek el. A legelőterületeket rendszeresen tisztították, megelőzendő azok beerdősülését, elcserjésedését. Századunk középső évtizedeiben még csaknem minden településnek megvolt a marha-, csikó-, és disznólegelője, illetve legelőállata.
A legeltetés megszűnését követően a fás legelők elcserjésednek, beerdősülnek, s számos helyen a hajdani gazdálkodás nyomát már csak az öreg hagyásfák, elárvult kútgémek és összetört, mohos vályúk őrzik.
További keresési lehetőségek