Országház

A hazának nincsen háza - írta 1846-ban keserűen a magyar polgárosodás hőskorának egyik legnagyobb költője, Vörösmarty Mihály.
A honfoglaló Árpád vezér unokái valóban sok évszázadon át úgy hoztak törvényt, hogy nem volt állandó szállása az országgyűlésnek. De erre nem is volt szükség, hiszen ők maguk - a főpapok, bárók, nemesek és városi polgárok - voltak az ország, amerre ők jártak, ítéltek, tanácskoztak, ott volt a haza.
Ám az államalapító nagy király, Szent István óta éppen Vörösmarty nemzedékének idején - a reformkorban, s az azt követő, 1848-as forradalom éveiben - fordult a legnagyobbat a magyar történelem kereke.
A gazdasági szükségletek, a társadalmi küzdelmek és a kulturális ösztönzések következményeként a társadalom kiváltságolt százezreiből és alávetett millióiból ekkoriban formálódott ki az a történelmi közösség, amelyet magyar nemzetnek nevezünk.
A Széchenyi István és Wesselényi Miklós, Deák Ferenc és Kossuth Lajos, Kölcsey Ferenc és Petőfi Sándor kezével, szavával alakított országnak, az ők és legjobb társaik önfeláldozó munkájával tudatosan szervezett nemzetnek pedig már nagyon is szüksége volt arra, hogy saját háza legyen.

A budai hegyen magasodó királyi várpalota tömegének ellensúlyaként lent, a pesti Duna-parton áll az Országház. Az alattvalók fölött beláthatatlan magasságokban trónoló uralkodói akarat helyett az országlakosok önkormányzatának, saját sorsukról való demokratikus döntéseiknek ünnepélyes helyszíneként és lelkesítő szimbólumaként.