Szentháromság templom

A folyóparton, közvetlenül a már évszázadok óta használt, a Bodrogközbe vezető rév feletti kiemelkedésen áll az egykori vallon telepes falu legfontosabb középülete, a Szent Miklós tiszteletére emelt plébániatemplom.

Mint a község szimbóluma, magasba emelkedő tornyával már messziről jelezte a hajósoknak és az országúton járóknak - barátnak és ellenségnek egyaránt -, hogy szorgos szőlőművelők és földművesek élnek itt a hegyek alján és a vizek partján.
Árpád-kori templomépítészetünk jellegzetes alkotása, amelynek számos rokonát találjuk szerte az országban - a legismertebb talán a nagybörzsönyi Szent István-templom.

Az olaszi templom különleges értéke abban áll, hogy azon kevés álló román kori emlékünk közé tartozik, amelyekről biztosan állíthatjuk: már legkésőbb a XII. század végén felépült.

Három építészeti tömeg együttese alkotja az általánosan elterjedt középkori szokásnak megfelelően keletelt, azaz nyugat-kelet hossztengelyű templomot: az enyhén kiugró, keskenyebb, félköríves alaprajzú szentély, a szélesebb, téglalap alaprajzú hajó és végül az utóbbi nyugati homlokzata előtt álló, négyszintes, négyzetalaprajzú torony. Míg az előbbi két épületrész - a szentély, mint az oltár és a miséző pap, illetve a hajó, mint a hívek helye - nélkülözhetetlen része minden középkori egyháznak, de toronnyal nem találkozunk minden esetben.

Az istentisztelethez ugyanis nincs feltétlenül szükség templomtoronyra, s bár az ott elhelyezett harangok összehívhatták az egyházközség tagjait, tudósíthattak bánatról és örömről egyaránt, s kétségtelen, hogy szükség esetén onnan lehetett a legjobban megfigyelni a környéket is, emelése sokkal inkább a reprezentációnak, az építtető vagy a közösség igényességének köszönhető.
A Patak földre érkezett vallon hospesek mindenesetre adtak magukra, saját erejükből vagy kegyuruk, a király támogatásával olyan templomot emeltettek, amely nem állt minden környékbeli faluban.

Az épületet sokszögű kerítőfal övezi, amely mai formáját az 1970-es évek helyreállításának köszönheti. A XVII. századig a temploma köré temetkező falu temetőjét - cintermét - övező falat főleg a déli oldalon ugyanis nagyrészt elbontották később, maradványait csak az ásatások találták meg.

Az Árpád-kor falusi templomainak általános jellemzője az említett három építészeti tömeg harmonikus egységes, lépcsőzetes felépítése. Az ebből adódó esztétikai élmény épületünknél sajnos már nem teljes, mivel a folyó felőli rész, a félköríves szentély nem az eredeti formájában maradt ránk. Ennek északi, kváderkövekből épített részén, a - szerencsés módon felerészben épen megőrződött és így hitelesen kiegészíthető - félköríves tölcsérablak felett jól megfigyelhető ma is a falazat váltása: míg alul szabályosan illeszkednek egymáshoz a jó kidolgozott kőkockák, felül már sokkal durvább kőművesmunkát látunk.