Bihari Múzeum

Bihar központjában, Berettyóújfalu szívében áll a város első emeletes középülete, az 1874-ben épült községháza. Klasszicista jegyeket is hordozó, eklektikus stílusú épületének emeletén a Bihari Múzeum kapott helyet. 2004. október 18-án, a múzeum alapításának 30. évfordulója alkalmából nyílt meg - A táj és az ember - Herpálytól a faluvárosig c. állandó kiállítás, mely régészeti, néprajzi, helytörténeti, irodalom- és játéktörténeti anyaggal várja az érdeklődőket.

Ős-kő-művek
Az ország felszínének legnagyobb részét pliocén (5,3–2,58 millió évvel ezelőtt), pleisztocén (2,58 millió évvel ezelőtt kezdődött és 11 700 évvel ezelőtt ért véget) és holocén (11 700 évtől számítva, napjainkig) üledékek alkotják. A felszínt alkotó hegységeink – a magmás tevékenységek hírmondói – között találhatunk karbon, perm, mezozóos és harmadidőszaki képződményeket, amelyek kora egészen 358 millió évtől 2,58 millió évre tehetőek.

Volt egyszer egy újkőkori világ…
Az újkőkor, más néven neolitikum időszaka az Alföld keleti részén, azon belül a Berettyó-völgy térségében mintegy másfél ezer éven keresztül virágzott. Az újkőkor, ahogyan már az elnevezése is rámutat, a kőkorszak utolsó, változásokkal tarkított időszakának számított. Egy olyan modernizációs folyamat, melyben a vadászás, gyűjtögetés és faszerszámok használatának kőkorszaki életformáját a földművelés, növénytermesztés, állattenyésztés és fémalapú eszközök használata váltotta fel. Az addig pattintással megmunkált kőeszközök helyébe a csiszolás módszere lépett, és ezen technológiai előrelépés miatt nevezik napjainkban is előszeretettel az újkőkor éráját „csiszoltkő-korszaknak”. A neolitikum időszaka elsősorban nem egy korszakot jelöl, annál inkább viselkedési és kulturális átalakulást, mely minden egyes régió természeti adottságaitól függően ment végbe. Bihar területének első növénytermesztéssel és állattenyésztéssel foglalkozó lakói – a Körös kultúra népe – Kr. e. 6000–5500 között, a korai neolitikum időszakában érkeztek. A több mint másfél ezer éves időszak társadalmi átalakulás szempontjából több lényeges szakaszra is bontható. A korai neolitikum kezdetén a gabonafélék termesztése dominált, míg a középső neolitikum ciklusába átlépve (Kr. e. 5500–4900) – az alföldi vonaldíszes kerámia-kultúrájának időszakában – a háziasított szarvasmarha őse, az őstulok tenyésztése volt meghatározó. A késői neolitikum, a Tisza- Herpály kultúra időszakában (Kr. e. 4900-4500) az intenzív mezőgazdaság hatására, a hosszabb ideig egy helyben lakás eredményeként alakul ki a réteges településforma, a tell településtípus. A korszak legfontosabb régészeti lelőhelyei a térségben Berettyóújfalu Nagy-Bócs dűlő, Herpály-Földvárhalom, Berettyószentmárton-Szilhalom, Korhány-halom, Morotva part, Erdő-halom, Berta-domb, Szentpéterszeg-Kovadomb, Bojt-Pér domb, Zsáka-Kastélydomb, Darvas-Kisbogárzóhalom területeken találhatóak. Az újkőkori kiállításban látható rekonstruált tárgyak az említett lelőhelyeken való eddigi ásatási munkák eredményeként kerülhettek bemutatásra.

Népek országútja
A római császárkor időszakában (1-4. század) az Alföldet a keletről érkező iráni eredetű szarmata (jazig) törzsek népesítették be, majd a hunok tartották irányításuk alatt a területet, végül Attila halála után korábbi szövetségeseik, a gepidák. Ennek a korszaknak az emléke az országosan is egyedülálló leletnek számító herpályi pajzsdudor. Az eredetileg a fapajzs közepére kívülről ráerősített, aranyozott ezüstlemezzel borított bronz pajzsdudor felületét domborítással készített, mitikus állatalakok díszítik.
Ugyancsak egyedülálló a térségben az a közel 200 síros gepida temető és a hozzá tartozó falu, amelyet Berettyóújfalu és Szentpéterszeg között félúton, a Papp-zug és Somota-dűlő nevű határrészeken tártak fel. A kirabolt sírokban csak kevés fegyver, a viselet elemei és a halottnak útravalóul adott élelem edényei maradtak meg. A temető középső részébe beásott tucatnyi avar sír arról árulkodik, hogy a gepidákat 568-ban legyőző ázsiai népcsoport tagjai is ugyanitt élhettek és temetkeztek.

Régiekből Újfalu
A herpályi Csonkatorony
A herpályi monostortemplomból – mai ismert nevén Csonkatorony – megmaradt, mára műemlékké nyilvánított egyetlen déli torony Berettyóújfalu keleti határában, a Klastrom-domb nevű dűlőben áll. A földterület 1844 óta a Tardy család birtokát képezte, akiknek a tevékenységével szorosan összefonódott a templom maradványainak további sorsa.

A Sárrét peremén
A Sárrétnek nevezett térség a Berettyó, a Sebes- és Fekete-Körös alsó folyásának egykori árterületén található, a mai Békés és Hajdú-Bihar megyékben. Az újkőkortól kezdve folyamatosan lakott volt e vidék, jelentős részét víz és zord mocsár borította egykor, melyet a bihari hegyekből lezúduló folyók alakítottak ki és tápláltak. Az így keletkezett nehezen megközelíthető helyek természetes védelmet nyújtottak lakói számára. A manapság is általánosan elfogadott Sárrét elnevezés csak a középkor végén kezdett elterjedni a korábban használt Nagysár helyett. Két kisebb táj alkotja: a Berettyó-Körös vidék nyugati kistáját, a Püspökladány, Szerep, Sárrétudvari, Biharnagybajom, Nagyrábé, Bihartorda, Bakonszeg, Darvas, Füzesgyarmat, Szeghalom, Dévaványa, Túrkeve, Kisújszállás és Karcag által bezárt területet Nagy-Sárrétnek, míg délkeleti kistáját, a Komádi, Csökmő, Szeghalom, Vésztő és Magyarhomorog határai között fekvő területet Kis-Sárrétnek nevezzük. A települések főleg a mocsárvilágon kívül, annak peremén, a száraz széleken helyezkedtek el, kivétel ez alól Szerep és Komádi. Az árvízjárta legelőkön nomád és félnomád állattenyésztés zajlott. A lecsapolások előtt szántani és vetni csak az állandó vízmentes területeken, azaz a szigeteken lehetett. Az árvízvédelmi szempontból jelentős fokgazdálkodásnak köszönhetően a folyó árvíz idején feltöltötte a korábbi folyómedreket, így csökkentve a folyó vízszintjét és pusztítását, ekképpen biztosították az öntözővizet a szárazabb területek számára. A társadalom peremén élők körében a pákászat volt a sárréti táj sajátos foglalkozása, mielőtt a hatalmas mocsárvilág az 1860-as években lecsapolásra került, ezáltal a helyi lakosság ezen része a vízi életmódról áttérhetett az intenzív gabonatermesztésre és istállózó állattenyésztésre. Az utókor O’sváth Pál és Szűcs Sándor írásai által ismerkedhet meg közelebbről ezzel, az egykoron térségünkben található természetes „csodaországgal”.