Pannonia Motorkerékpár Múzeum

A gyűjtemény nem magától lesz, illetve vannak olyan tárgyak, amelyek egyszerűen sugározzák azt az erőt, amiért egy odáig teljesen normális ember beleszeret, megszerzi magának, és tovább csodálja, aztán ha hamarosan nem ábrándul ki az adott tárgyból, mármint a leendő gyűjtemény első darabjából, akkor a sorsa megpecsételődött. Sokan mondják, hogy a második darabnál még meg lehet állni, de én ebben nem vagyok biztos, valószínűleg kíméletlenül érvényesülni fog a "tömegvonzás törvénye”, és az egyszeri ember azt veszi észre, hogy hoppá, nem lehet becsukni a garázsajtót. Mármint, ha közlekedési eszközökről van szó! Mert lehet ugyan gyűjteni bélyeget és régi pénzeket is (ezeken is túlestem), azzal szoktam vigasztalni magamat és gyakran a szüleimet is, hogy van, aki gőzmozdonyt, és gőzgépeket gyűjt, és jó lesz vigyázni,mert bizony azok nekem is nagyon tetszenek!!! Maradjunk azért a kezelhető méreteknél, itt is van sok gyönyörűség, node kéremszépen a PANNONIÁNAK lelke van, az nem gombnyomásra induló csúcstechnika, amiből eleve kiküszöbölték a „nem akarok beindulni” funkciót. Neeeeem, egy Pannoniához szépen kell szólni, nem szabad megsérteni, hiszen az is csak ember….. Nem egyszer hallani olyan Pannoniáról (nekem is van pár ilyen), aki nem hajlandó beindulni csak a saját gazdájának, vagy annak, akit kiválaszt.

Első „pannoniaközeli” élményem, amit már sokszor elmeséltem, de aki még nem hallotta volna: egy kedves barátom megkért, hogy üzemeljük be a nagyapja T5-ösét, ami 14 éve nem volt beindítva, és 16 éves benzin volt benne. Az apja próbált lebeszélni, hogy hagyjuk inkább, úgyse jó, folyton kiakad a léptetővillája, csak a baj van vele. Persze ez a mondat inkább olaj volt a tűzre, másnap megjelentünk nagyapóéknál, kérdeztük hol a motor, akkor világosodott meg, hogy 14 évnyi mindenféle „fontos dolog” lett rápakolva a garázs legbelső zugában – ezeket szépen kipakoltuk. A derék T5-öst pedig kitoltuk az udvarra, fújtunk a gumikba, kidobtuk a szétfagyott aksit, ekkor jött a bűvös mondat: „Próbálja meg fiatalember!” „Micsodát?” - kérdeztem, „Hát beindítani!” - hangzott a büszke válasz. „Csak így minden nélkül?” – kérdeztem. „Csak így!” Mivel akkor volt először dolgom Pannoniával, nem ismertem sem a szívatórúgás fogalmát, sem más egyebet, így kinyitottam a benzincsapot, ráadtam a gyújtást, és második rúgásra járt a gép! Ilyen nincsen – összegeztem a dolgot, a Pannonia meg csak szépen pöfögött. Ennek nem kellett volna beindulni…. se szivató, se friss benzin, se karbipucolás, se gyújtásellenőrzés, és még egy csomó indokot fel tudnék sorolni………de a gép járt! Meg ugye, a tank aljára lerakódik az olaj 14 év alatt, a benzin jórésze kipárolog………. lehetetlen………. de mégis jár, no eregetett is olyan füstöt, hogy egy utcányit elmotorozva visszafelé a saját füstjétől alig láttam, de ez is az élmény része! A híres váltóproblémát kb. 5 perc alatt 1 darab alátét segítségével megoldottuk….. És itt jön a képbe a „kinek indul be a motor” című kérdés. Hiába mondtuk az öregnek, hogy ne hagyjuk kint éjszakára, nemmm, felesleges betolni, jó idő van. Na másnap bárhogy próbálkozott az indítással, nem ment. A saját gazdájának! Mikor már kezdett kifulladni, megpróbáltam én is, és láss csodát, elsőre beindult a gép!

Egy-két ilyen élmény függővé tudja tenni az embert, és kezdi gyártani az ideológiákat: mert szép, mert lelke van, mert MAGYAR embernek MAGYAR motort, mert különben is mert, mert … és kész!

Gyűjteni persze sokmindent és sokféleképp lehet, egy-egy motorcipelés után tanácsolták barátaim, hogy inkább bélyeget vagy szalvétát gyűjtsek, de hát én gépészmérnök vagyok, a szalvéta meg mégiscsak papíripar, bááár ha látnék pannoniás szalvééééétááááát….

Láttam már olyan gyűjtőt, akinek az volt a baja, hogy túl sok pénze volt, pikk-pakk felvásárolt mindent, szó szerint mindent, aztán pár hónap vagy év múltán ráunt – el is adta mind! Én egy üres zsebű főiskolás voltam, a főiskolán már jól ismertek, hogy mindig valami „rossz motort berhelek”, szolnoki barátaim csak „kofferos”-nak hívtak, mert másokkal ellentétben én a veterán motor börzékre busszal-vonattal-gyalog jártam alkatrészekkel jól megpakolt táskákkal. Gondolom, sokan levonták a következtetést, hogy ez se normális, pl. mikor Kecskeméten végigsétáltam P20 vázzal a vállamon. De nem gond… miért kellene nekem normálisnak lenni, egyáltalán mi az a normális? Ha nem érdekel semmi, az lenne az? Köszi, inkább nem kérném!

Az ócskavas telepeken is kezdtek nagyot köszönni ……. á, csak egy alkatrész guberáló…….. aztán ha valaki eljött egy-egy kiállításra, akkor meg volt a nagy HŰŰŰŰ meg HÁÁÁ, meg honnan, meg de ennyit? De amitől végképp falra tudtam mászni az „És hol tárolod?” című kérdés. Tisztán lehetett hallani a nemzetközi „A” hangot egy ilyen kérdés után, mikor elpattantak az idegszálaim. Volt már mikor kínomban azt válaszoltam, hogy van egy nagy váram, és ott tartom őket hét lakat alatt – volt aki ezt is elhitte, és megkérdezte, hol van ez a vár?

A motorok meg csak gyűltek, megtelt a garázs, utána jutott a nagyszülők garázsába, fészerébe is, aztán a főiskola kerékpártárolójában is fel-felbukkant, míg az alkatrészek szigorúan a kollégiumi szoba kellős közepére valók. Az volt az érdekes, hogy a szobatársaim sohasem morogtak érte, maximum mosolyogtak, és kerülgették. Aztán megjelenik a kollégiumi gondnok, hogy semmi baj, de vigyem már le ezeket az izéket a konténerbe! KONTÉNERBEEEEE? Te jó ég, dehogy dobom ki a drága pénzen és hosszas utánjárással összegyűjtött kincseket! Ő mindig szólt, én mindig megígértem, és szépen nem történt semmi. Ez a halogatás legalább egy évig ment, a diplomaosztóm napján tudtam meg, hogy a konténer nem szemetes konténer, hanem az épület mögötti szerszámtároló. ……..na püfff neki…… pedig oda még nagyobb darabok is befértek volna…. mondjuk oldalkocsi(k).

Igen oldalkocsi, mert egy motorgyűjtő egyszer csak szintet lép, és megveszi az első oldalkocsis motorját, ami teljesen más világ, mint egy szóló. Ha az első nap nem töri össze magát vele a meglepő jobbkanyarok miatt, akkor teljesen beleszeret………. Mondanom sem kell, én sem vagyok kivétel, a derék oldalkocsissal Kecskemét szerte bejártunk mindent, természetesen műszaki és egyebek nélkül… Világítás, fék legyen, a többit majdcsak túléljük! Sikerült is nagypénteken alkatrészekkel megpakolni az oldalkocsit, és hazavezetni Balassagyarmatra (kb. 200 km), útközben találkoztam ugyan 3 rendőrrel is, de mivel (látszólag) szabályosan közlekedtem, nem állítottak meg, pedig az tuti kiverte volna a biztosítékot! Ekkorra kezdtem úgy érezni, hogy méltatlanul kezdik elfeledni e híres márkát honfitársaink, így időről időre rendezgettünk kiállításokat, és folytattam a gyűjtést. Na most ide kéne írnom a szokásos kérdést, hogy hány motorom van, de nem tudom, nem számoltam már rég és nem is kell, nincsen még 50 se (vannak nálam jóval nagyobb gyűjtők is), ettől már csak az a jobb, hogy „Mennyit ér?” Ki tudja? Van akinek semennyit, nekem pl. nincs az a pénz….

És még egy nagyon fontos dolog a végére: ezt egyedül nem lehet csinálni, így köszönet jár mindazon családtagoknak és barátoknak, akik hagyták, sőt segítettek egy kicsit nem normálisnak lenni!