Palóc Ház - skanzen

Jelenleg a Palóc Múzeum mögött a lakóházon kívül gazdasági épületek (istálló, pajta, olajütő), szakrális emlékek, kápolna öltöztetett Mária-szoborral és faragott útmenti feszület tekinthető meg. Az épületegyüttes a 18. századi nógrádi falusi építkezést és életmódot mutatja be.

Nógrád megye falvai többnyire szélvédett patakpartokon alakultak ki, ahol a „nagycsaládok” házai egymás mellett, keskeny szalagtelken, a „fontosok”-on sorakoztak. A népes nagycsalád egy házban, egy „fedél alatt” lakott. A férfiak, de főleg a „fehércselédek” és a gyermekek életének nagyobb része itt, a közös portán folyt le.

A tágas udvart az utca felől nemigen zárta el kerítés. Inkább csak két oldalon, a szomszédok felé volt ún. „gát”, „karó” vagy „lésza”, vesszőből, elhasogatott és befont karókból, sövényből készítve. A telek utca felőli részének egyik oldalán állt a lakóház, az utcára merőlegesen építve. Két ablaka is idenézett, de bejárata már az udvar felé. A telek másik oldalán, a lakóházzal szemben állt az istálló, a juhhodály és az ólak. A portát a keresztbe épített „csűr” vagy „pajta” zárta le. Ezen túl már a kert következett a szilva- és almafákkal.

Amikor a nagycsaládok – amelyekben nemritkán 20-30 fő is élt – „elválakoztak”, azaz szétváltak, gyakori volt, hogy a kivált családtagok ugyanazon a telken a meglévő ház után, esetleg azzal egybeépítve, vagy az ellenkező oldalon építettek házat, s így létrejöttek a több lakóházas „soros udvar”-ok. A közös ősöktől származtatott nagycsalád a palócoknál még a 19. század második felében jellemző volt. „… Uralg közöttök a régi patriarkális élet, az úgynevezett volt jobbágyok most is többnyire együtt lakoznak, némely faluban harminc, negyven tagból álló család is tartózkodik egy dél alatt”— írta a palócokat ismertető kis könyvecskéjében Pap Gyula, 1865-ben. A család feje a gazda volt, neki „minden családtag kész köteles hódoló szolgája. Ő köt minden üzletet, vesz, ad, az engedetlent meg is fenyíti.” A gazda mindent irányított, ő azonban számot adni semmiről sem tartozott, azonban ha iszákos vagy tékozló volt, mást választottak meg helyette. A háztartást a gazdasszony vezette, ő gazdálkodott a liszttel, zsírral, szalonnával, az összes élelmiszerrel, s ő irányította a menyecskék munkáját is. A nagycsalád szétválását általában elszegényedés követte, hiszen ez együtt járt az egykori közös jobbágytelek elaprózódásával.

A nagycsaládok „had”-hoz, „nemzetség”-hez tartoztak. Az együtt élő nemzetség tekintélyét nem csupán a szét nem aprózott, egy kézben tartott vagyon adta, hanem jelentősen emelte a család „hírét”, „rangját” a családtagok száma is. A családokból álló nemzetség szövetség volt. Azzal a legénnyel például, aki nagy hadból származott, nem volt tanácsos „összekapaszkodni”, azaz összeverekedni, mert az egyik tagon esett sérelmet az egész had magáénak érezte. Az azonos nemzetségbeliek nemcsak az egymás közötti ügyekben, de a törvénnyel szemben is kiálltak egymásért.

Lakóház
A szabadtéri múzeum magját képező palóc faházat 1932-ben Karancskesziből, a Széchenyi u. 7. számú ház helyéről szállították Balassagyarmatra. Gazdája, Mákos József 350 pengőért vált meg tőle. A hagyomány alapján 150-200 esztendősre becsült házat darabjaira bontva, hét szekéren szállították a múzeum udvarára. Itt falubeli, karancskeszi ácsmester állította össze, eredeti formájának megfelelően. A „kontyolt nyeregtetejű”, „zsupfedeles”, háromosztatú ház Nógrád megye régi háztípusát reprezentálja, s egyben az egész palóc építkezés jellemző képviselője, mely az északabbi erdős övezet faházaival tart rokonságot, illetve nagyobb egységet véve alapul, a kelet-európai típushoz tartozik. Beosztása, szerkezete, fejlődése a magyarság azon háztípusát mutatja, amelyben a szabad főző tűzhely és a fűtőkemence a szobában van.

Istálló
A régi palóc faház egy fedél alatt volt az állatok tartózkodási helyével az „estálló”-val, vagy óllal. Az istálló a „kamra” után következett. Később az állatokat külön épületben helyezték el.
A Palóc Fundus gyűjteményének faistállója a 19. század elején még, mint malom működött Bocsárlapujtőn. Az épületet később alig változtatott formában istállónak használták, míg 1933-ban Balassagyarmatra nem került. Az istálló a lakóházhoz hasonlóan „zsilipelt” technikával készült. A „ravásfalakat” kívül-belül sárral tapasztották és bemeszelték. A padlásra a takarmányt a „szénahányólyuk”-on át dobálták fel. A „jászol” elé, az állatok alá „hidlás”-t készítettek. A lovakat és a szarvasmarhákat rúddal, „strajfá”-val választották el. A lovak jászla felett a falon az „étetőrács” lóg, a sarokban pedig a „szénatartó” kapott helyet. Az istállóban még kosár, villa, „béklyó”, „lóvakaró” és egyéb, az állatok gondozásához szükséges szerszámok is megtalálhatóak. Az istálló a férfiak gyakori alvóhelye volt, annál is inkább, mert a család legértékesebb vagyonát, a jószágot őrizni kellett.
Az istálló oldalába disznóólat toldottak, ajtaja fölé „fészer”-t készítettek, s az így nyert teret kocsiállásként hasznosították.

Pajta
1934-ben a balassagyarmati szabadtéri gyűjtemény egy patvarci származású „fiókos fapajtá”-val bővült. Ez, az istállóhoz hasonlóan a 19. század elején készült, és belsejében egy szintén patvarci eredetű, 1872-es datálású olajütőt helyeztek el. A második világháborúban ez a pajta megsemmisült, s ezért 1964-ben Litkéről hozatták el Márton János gazda, akkor 200-250 évesre becsült pajtáját.
A pajta épülete „boronafalas” technikával készült, óriási mocsári tölgy gerendákból. A „boronafá”-kat az épület sarkain „fecskefarkas csapolással” illesztették össze. A falakat itt nem tapasztották be, hogy a benne tárolt takarmány jól szellőzhessen. A pajta ajtaját vesszőből fonták. Tetejét náddal borították, a nádkévéket „nádkötőtű”-vel szinte rávarrták a tető léceire. Mikor már az egész tetőt „felteregették”, „verősuk”-kal felverték, hogy egyenletes legyen. Ugyanígy készült az istálló és az olajütőt védő „hatlábas pajta” fedése is. Ezeken a nyeregtető gerincét „koszorúfonás”-sal tisztázták el.
A pajta főleg a termények és a gazdasági szerszámok tárolására szolgált. Ide hordták be a krumplit, itt tárolták a fosztani való kukoricát, a tűzifát és a különböző eszközöket, például a szántáshoz szükséges „faeké”-t, „boroná”-t. „villá”-kat, „gereblyék”-et, a kendermegmunkálás eszközeit, a „tiló”-t, a „vetőfá”-t. Egy Szügyből származó, 1836-ból való borprés mutatja a borkészítés régi módját. A tároláson kívül a pajta a munkavégzés színhelye is volt. Ha aratás után a kinti „nyomtatás”-nak nem kedvezett az időjárás akkor itt csépelték ki a gabonát.

Olajütő
Palóc vidéken az olajat tökmagból vagy kendermagból „sotulták”. A tök-magot az asszonyok a kemence tetején szárították, majd famozsárban megtörték. Az így kapott tökmaglisztet a „sotu”-hoz, azaz az olajütőhöz vitték. Itt egy teknőben vízzel „meghántották”, kézzel „összegombolygatták”, majd szétdörzsölték. Ezt a pépet megpirították, majd még forrón vászonzacskóba öntötték, s belehelyezték a „sotu” préselőüregébe. A préseléssel a növényi rostok között lévő olaj kifolyt, kicsepergett a lyukakon. Az ily módon nyert olaj egy hetede általában a „sotu” tulajdonosát illette, fő haszna azonban a visszamaradó „pogácsa” volt, amelyet jól használhattak disznóhizlalásra.
Az olajütő, különösen a nagyböjti időben volt használatban, hiszen katolikus vidéken a Húsvét előtti időszakban nem fogyasztottak állati eredetű zsiradékot.
A Palóc Múzeum szabadtéri gyűjteményében álló olajütő védelmét „hatlábas pajta”, egy 1966-ban épített, hat akáclábon álló szarufás tető szolgálja. Az ilyen építményt amúgy széna-tárolásra használták.

„Káponka”
A vallási építmények a települési tér szakralizációját, a község életének oltalmazását, gazdálkodásának sikerét szolgálták. A Nógrád megyében a 19. század második felétől emelt útmenti kiskápolnák jellegzetessége, hogy nem misevégzés vagy egyházi szertartások számára készültek. Többségük egyszerű kép- vagy szobortartó oszlop, belső terükbe nem lehet belépni, a fülkéjükben elhelyezett szobor vagy kép a szabadtérből látható.
A balassagyarmati szabadtéri gyűjteményben 1996-ban megépített kiskápolna, palócosan „káponka”, a Szandán (Nógrád m.) 1890-ben létesített építmény hiteles másolata. A „káponká”-ban elhelyezett öltöztetett faszobor Szűz Máriát ábrázolja, karján a gyermek Jézussal. Ez a szobor szintén műtárgy-másolat, mely a tereskei (Nógrád m.) templomban el-helyezett eredeti alapján készült.

Útmenti feszület
A szabadtéri gyűjteményben 1996-ban 19. századi útmenti fafeszület rekonstrukciója is létesült, etesi (Nógrád m.) minta alapján. Útmenti kereszteket nem csak útszéleken, hanem nevezetes vagy hangsúlyos helyeken, a települések természetfeletti jelentőségű pontjain, a községek határán, „se nem itt, se nem ott” helyeken, vagy útkereszteződésnél, ahol a „középpontból ered a bűverő”, illetve hidaknál állították fel a krízishelyzetek — rontás, kísértetes jelenségek, egyéb ártalmak — ellensúlyozására. Az útmenti feszületek alapítási motívuma általában egyéni fogadalom vagy hála, de gyakran szerencsétlenségek színhelyének megörökítése is.
A palócföldi fafeszületek archaikusabb 5-6 „méter magas típusainál az oszlopforma hangsúlyozódik, és csak a fölső csúcs képez latin kereszt-alakot. E forma általában kisméretű korpusszal jár együtt. Az útmenti fakereszteket hagyományosan tölgyfából csinálták a falusi ácsok, faragó specialisták. Domború, illetve vésett faragással, figurális, növényi vagy geometrikus motívumokkal díszítették.
A palóc táj e jellegzetes szakrális építményei gyakran kiemelkedő népművészeti értékűek, és mintegy „biblia pauperum”-ként, azaz a szegények bibliájaként viselték magukon a krisztusi szenvedéstörténet főbb jegyeit és apokrif motívumait.
A Palóc Múzeum feszületét balassagyarmati fafaragók, Egri István, a Népművészet mestere és Kőszeghy Attila készítették. A keresztfa alsó ré-szén életfa-szerű növényi formák láthatóak. A fájdalmas Máriát szívében hét tőrrel ábrázolják, fölé nevének betűjeleit faragták. Fölötte a kereszt lábán, plasztikus sávokkal elválasztott mezőkön az oltáriszentség kehelyben, úrmutató, IHS (Krisztus monogram) jelöléssel, szőlő, búzakalász mellett. Gyakori faragás az úrmutató két oldalán az égő gyertya. A motívumok sorában ott vannak a kínszenvedés eszközei: létra, dárda és szivacs, ostor, töviskorona, harapófogó, kalapács, a három szög, a Péter árulását jelző kakas, Júdás 30 ezüst pénze. A korpusz alatt kifaragott Ádám koponyája mutatja, hogy Krisztus feszülete a hagyomány szerint a vétkezett első emberpár sírhelyén állott. A vallási jelképekkel együtt kozmikus motívumok is rákerültek a feszületre: Hold és átellenben a sugárzó Napkorong. A keresztfa felirata: „Dicsértjük a Jézus Krisztust.”