Szent István-szobor

A kompozíció történeti háttere a Szent István legendának arra a momentumára támaszkodik, amikor Szent István Szûz Mária kegyeibe ajánlja az országot. Istvánt életének utolsó éveiben egyetlen fõ gond foglalkoztatta, hogy kire hagyhatja az általa alapított keresztény királyságot. A kompozíción belül Szent István alakját nem királyként, koronázási ékszerekkel ábrázolta a szobrász, hanem emberként.

Politikai rangját nem hangsúlyozva, fegyvertelenül, csak lelki erejét kifejezve jelenik meg. Egyetlen fiát, Imre herceget - akinek nevelésére maga is, és késõbb ugyancsak szentté avatott Gellért püspök is annyi gondot fordított – egy vadászaton vadkan ölte meg. Az örökösödési szabályok szerint az oldalági Vazul (Vászoly) kapta volna a koronát, de István õt személyisége miatt alkalmatlannak érezte arra, hogy az általa elkezdett utat követni fogja, ezért szakítva a hagyományokkal, nõvére és a velencei dózse fiát, Orseoló Pétert választotta utódnak. Vazul bosszúból merényletet szervezett István ellen, de ez kudarcba fulladt. Ezek után István megvakíttatta, megsüketíttette (vagyis az uralkodásra alkalmatlanná tette). Vazul fiai András és Levente külföldi udvarokban találtak menedéket. István 1038. augusztus 15-én halt meg, a késõbbi legenda szerint szemeit az égre emelve, utolsó szavaival Szûz Mária oltalmába ajánlotta életmûvét és alattvalóit. Így a kompozíció másik szereplõjeként Szûz Mária a magyarok nagyasszonyaként jelenik meg, fején a szent koronával a gyermek Jézus kezében az országalmával.
A szobrot Pogány Gábor Benõ szobrász készítette.