Az algyői Kastélykert utca 42. szám alatti tájház épületének egy helyiségében eredetileg kovácsműhely működött. A XX. század elejétől Elekes László kovácsmester és családja élt és dolgozott benne. A mesterség öröklődött, Elekes László fia, Gyula – a polgári iskola elvégzése után – kitanulta édesapja foglalkozását, és maga is a család kovácsműhelyében kezdett dolgozni, patkolókovács lett. A család leszármazottai ma is élnek, Elekes Gyula gyermekei, Gyula és Éva családjaikkal jelenleg Szegeden, illetve Orosházán laknak.

Elekes Gyula szorgos munkája nyomán a kohóban mindig lobogott a tűz, pattogtak a szikrák, az udvaron csengett a vas. A kohó helyisége az utcára nézett, közvetlenül a nagykapu mellett alakították ki. Így, aki körülbelül 60 évvel ezelőtt végighaladt a Kastélykert utcán, biztosan felfigyelt a kohó tüzének lángjaira, a kesernyés füstszagra, a kapu előtti korláthoz pányvázott lovakra.

A több, mint száz éves épület az idők során nem változott jelentősen. A vastag, vályogfalú ház nem az Alföldön megszokott, hagyományos, háromosztatú parasztházak sorába tartozik, sokkal inkább az iparosok igényeit elégíti ki. Utcára néző két szobája – ahol ma az 1970-es, illetve az 1930-as éveket bemutató kiállítás kap helyet – korábban is lakószobaként funkcionált, a nagykapu melletti, nyitott kovácsműhelyben pedig munka folyt. Az udvar közepén régen is kerekes kút állt, ekörül csoportosultak a bognárok, kádárok, abroncskészítők apróbb létesítményei. Utóbbiak tevékenysége a kovácsmesterséghez kötődött, segítségükre volt a kohó állandóan lobogó tüze, izzó parazsa. A ház mögött elterülő kertet már Elekes Gyula családja is művelte, a máig meglévő nagy gyümölcsfák némelyikét még ők ültették.

A falu éppen Elekes Gyula aktív évei alatt – körülbelül az 1950-es évektől – olyan dinamikus változásokon ment keresztül, mint amilyen lázas munka a kovácsműhelyben folyt. Algyő lakosai ekkoriban kezdtek felhagyni a hagyományos paraszti, önellátó gazdálkodással, élelmiszereik megtermelésével, szerszámaik előállításával. Lassanként mesterségeket tanultak, gyárakban kezdtek tevékenykedni.

Algyő életmódváltásában a legnagyobb fordulópontot az olajbányászat megindulása jelentette. Az 1965-ös első fúrások megindulásával különféle változások is megkezdődtek, amelyek során a falu lakosainak életmódja megváltozott, a paraszti háztartásokat a polgári életvitel váltotta fel. Kiállításunk ezt a folyamatot hivatott bemutatni, és a Világok határán – Algyő az 1930 –1970-es években” címet viseli.

A látogató először a halászatot bemutató kiállítást tekintheti meg: a Tisza közelsége a falu lakosságának mindennapjait sokáig meghatározta, sőt, máig meghatározza. A halászmesterség sok algyői családnak jelentett kenyérkereseti lehetőséget. A folyó nemcsak halakat biztosított számukra, hanem az ártéri gazdálkodás komplex rendszerén belül épületfához juthattak, és a közlekedéshez kihasználhatták a vízi utat is, valamint gyümölcsösök telepítése, méhészetek létrehozása is lehetővé vált. A Tisza azonban nemcsak áldás, hanem átok is lehetett: A falu történetében több pusztító árvizet is feljegyeztek, például 1879-ből, amikor Szeged is csaknem megsemmisült. Pallavicini Sándor földbirtokos ekkor 300 holdnyi területet – a mai Sándorfalvát, ami ekkor jött létre – ajánlott fel a gyevieknek, hogy a folyótól távolabb kezdhessenek új életet. A költözés mellett azonban mindössze 74 család döntött. Az árvízveszély a XX. században sem szűnt meg, a folyó 1970-es áradása is majdnem katasztrófához vezetett. A 2000-es ciánszennyezés után pedig a halászat jelentőségének intenzív csökkenésével, szinte teljes megsemmisülésével kellett számolni.

Egy, a múzeumpedagógiai foglalkozásoknak fenntartott terem (ahol a fiatalabb korosztály – míg szüleik nézelődnek – akár társasjáték segítségével is felfedezheti Algyőt!) meglátogatása után a látogató az 1970-es évek világát megidéző konyhába és fürdőszobába lép. Az idősebb látogatók nosztalgiával gondolhatnak vissza fiatal korukra.

A következő kiállítóhelyiségben egy lakószobát láthatunk az 1970-es évekből. A kiállítás itt mutatja be a kor jellegzetes kockaházait, illetve az olajbányászat megindulása miatt tapasztalt életmódváltást is.

A fentiek megtekintése után a tájház vendége újabb ugrást tehet a múltba, ugyanis a következő kiállítás az 1930-as évekbe viszi vissza. Az időszak jellemző bútorai között bemutatunk egy sublótot és egy karospadot, továbbá a kiállítás a ’30-as évek „környezetbarát” életmódjára is reflektál. Hiszen az iparosítás előtt egy önellátó gazdaság tagjai – a dél – alföldi régióra jellemzően – gyakran tanyán éltek és földjüket művelték. Mai kifejezéssel élve biogazdálkodást folytattak. Tevékenységük során nem termeltek szemetet, mindent hasznosítottak, amit a kiállításban a kukorica példája szemléltet. A régi algyőiek „öko programja” napjainkban is mintaadó lehet.

A következő terem egy összeállítást mutat be az Algyőn gyűjtött archív fényképekből, melyek tulajdonképpen minden eddig bemutatott egységhez illusztrációként illeszkednek. Emellett a kívülállók számára rejtelmesnek tűnő „ő-ző” nyelvjárást ismerhetik meg az érdeklődők.

Végül a nyárikonyha megtekintése következik, ahol, többek között, konyhaszekrény, egy mosdótál és egy takaréktűzhely alkotják a berendezést. A kiállítóhelyiség használható, előzetesen megrendelhető program választása esetén ételkóstoló, kemencében sütés lehetséges! A hagyományos népi ételek készítése a múzeumpedagógiai foglalkozásoknak is izgalmas része lesz.